hellodelsomogy Dél-Somogy friss hírei egy helyen
A kiegyezési törvények Magyarország és a Habsburg Birodalom 1526 óta tartó együttes létezésének adtak új jogi formát, új kereteket, amelyek között ez az együttélés még további fél évszázadig fennmaradt. A kiegyezés létrejöttét az 1860-as évek politikai erőviszonyai szabták meg. A konkrét jogi megoldásokat azonban a másfél évszázaddal korábban született Pragmatica Sanctióra támaszkodva s az együttélés korábbi történelmi tapasztalatait hasznosítani igyekezve dolgozták ki. Élt egy másik hagyomány is: 1707 és 1849 trónfosztásainak, az önállóMagyarország megteremtésének gondolata, amely viszont a kiegyezés bírálatának történelmi érvanyagát szolgáltatta. Cikkünk ezért a sok évszázados együttélés változó formáit áttekintve mutatja be a kiegyezés létrejöttét.
Magyarország helye a Habsburg Birodalomban – az 1526 és 1918 közötti magyar történelem egyik alapvető kérdése ez. Vizsgálhatjuk e problémát a tényleges helyzetet mérlegelve, vagyis az egész (folytonosan változó) Habsburg Birodalom és a (területileg ugyancsak változó) Magyar Királyság, valamint az Erdély Fejedelemség, majd Erdély Nagyfejedelemség erőviszonyait, külpolitikai helyzetét, társadalmát, igazgatását szemügyre véve; illetve jogi, egykori elnevezéssel „közjogi”, pontosabban államjogi, sőt – a magyar jogfelfogás szerint – nemzetközi jogi szempontból.
Az államjogi probléma
A jogi kiindulópont nemcsak biztos alapot kínál, és az államjogi viszony áttekintése során a változások megfigyelésének legbiztosabb, legszilárdabb terepe lehet, hanem egyszersmind politikatörténeti szempontból is meghatározó jelentőségű. A Habsburg Birodalom egy részében politizáló magyarok ugyanis helyzetüket mindig jogi szempontból értékelték, akkor is, ha védekeztek, akkor is, ha önállóságukat kívánták bővíteni. Politikai harcukat jogi eszközökkel vívták, fegyveres harcukat nemritkán törvényekkel támasztották alá.
Az 1526 utáni magyar törvényekben hiába keresnénk utalást az államjogi kapcsolatra. Magyarország ugyan ekkortól folyvást Habsburg-királyokat választott, s e királyok mindig osztrák főhercegek voltak, néha cseh királyok vagy nemritkán a Német-római Birodalom (választott) császárai is – mindez azonban a korabeli magyar és európai felfogás szerint semmilyen állami közösséget nem teremtett, csak az uralkodó személyének közösségét, szakszóval: perszonális uniót hozott létre. (Ilyen perszonális unió állott fenn pl. a 18. században a Hannoveri Választófejedelemség és Anglia között, s ebből semmilyen szorosabb állami kapcsolat nem keletkezett.)
1687-ben a magyar rendek – „hálából” az ország felszabadításáért – elfogadták a Habsburgok örökös királyságát, vagyis lemondtak a szabad királyválasztás jogáról. 1691-ben az erdélyi rendek ugyancsak elfogadták a Habsburgok örökös fejedelemségét, s ettől kezdve a magyar király és az erdélyi fejedelem (1764-től nagyfejedelem) a Habsburg-családnak ugyanaz a tagja volt.
A Habsburgok spanyol ága 1700-ban, osztrák ága 1740-ben fiágon kihalt. Ezt megelőzően a Habsburg-család 1713-ban „házi törvényt” alkotott, amelyben intézkedett a leányági örökösödésről, egyszersmind kimondta, hogy a Habsburgok összes országa és tartománya együttesen és elválhatatlanul birtokolandó, vagyis a Habsburg-család tagjai nem osztozkodhatnak eddigi (és leendő) birtokállományuk felett (mint azt korábban néha tették), hanem a szabályozott öröklési rendnek megfelelően a család hatalma mindig egyetlen kézben egyesül. Ezt a két rendelkezést (nőági örökösödés; együttes és elválhatatlan birtoklás) tartalmazó házi (Habsburg-családi) törvényt nevezzük Pragmatica Sanctiónak. A szabályozást, amely egyelőre csak a család tagjait kötelezte, az 1713-at követő évtizedben sorra elfogadtatták a sok helyütt már csak csökevényesen létező rendi gyűlésekkel, vagyis tartományaikkal, olykor városaikkal, külön Horvátországgal és Erdéllyel, s végül, utoljára, 1723-ban Magyarországgal is. A Habsburg Birodalom birtokállománya ezután még rengeteget változott, az uralom egysége azonban egészen 1918-ig fennmaradt.
A magyar kérdés
Az 1723 után is változó jogi rendezés és a körülötte dúló viták, politikai harcok hátterében Magyarország birodalmon belüli különállásának erősítése vagy gyengítése rejlett. A valóságban a 16–17. századi „szabad”, de folyvást a Habsburgok mellett döntő magyar királyválasztásoknak kényszerítő politikai háttere a török elleni védekezés, a közép-európai erők oszmánellenes összefogása volt. A török veszély elmúltával a Rákóczi-szabadságharc, az ónodi trónfosztás (1707) az önálló Magyarország alternatíváját kínálta.
A 18. században a Habsburgok beolvasztási kísérletei következtek. Ezek azonban sorra meghiúsultak: Magyarország megőrizte különállását, különleges (formailag perszonális uniós) helyzetét. A 17. század végéig az Erdély nélküli, szűkebb Magyarországnak is csak nyugati-északi sávja volt a Habsburgoké, az is háborúktól sújtott, kizsarolt végvidékként. A töröktől visszahódított, Erdéllyel összekapcsolódott Magyarország viszont a birodalom legnagyobb, legnépesebb alkotóeleme volt. A 18. században a népesség gyorsan nőtt, az ország gazdasági jelentősége erősödött. Ezzel párhuzamosan a birodalom nem magyar tartományai fogytak. A Habsburg Birodalom 1740-ben érte el legnagyobb területi kiterjedését. Ezután következett Szilézia, a balkáni területek, Belgium elvesztése; a 19. század elején Napóleon szinte évről évre csonkította a Habsburgok területét. A szent szövetségi béke (1815) folytán a Habsburgok kiszorultak a német területekről, a 19. század közepén elvesztették itáliai tartományaikat. (Ebben az időszakban pedig már csak Galícia fejletlen területeivel gyarapodott 1772-ben a Habsburgok birtokállománya.) A birodalmon belüli viszonylagos súlyát ezáltal mintegy automatikusan növelő Magyarország emellett előbb mezőgazdaságának növekvő teljesítménye, majd a 19. század második felében az ipari forradalom révén gazdasági-társadalmi értelemben gyorsabban fejlődött, mint a nyugati birodalomrész – vagyis felzárkózott.
A viszonylagos és abszolút súlyát a 18–19. században folyvást növelő Magyarországgal a Habsburgok és kormányzatuk egyszerűen nem tudtak mit kezdeni. Nyilvánvaló, folytonos céljuk Magyarország integrálása, beolvasztása volt – a legbrutálisabb módon II. József törekedett erre. A paradoxon abban rejlett, hogy az idő múltával, amikor Magyarország egyre fontosabb lett a Habsburgok számára, a beolvasztás esélyei folyvást csökkentek. Éppen növekvő jelentősége folytán Magyarországról egészében nem mondhattak le, hiszen – ahogyan Metternich fogalmazott – „Magyarország nélkül nincs Habsburg Birodalom”. A felszínen kormányzati-adminisztratívnak látszó probléma – amely mögött az ország növekvő erőforrásainak birtoklása rejlett – tovább súlyosbodott azáltal, hogy megjelent az alkotmányos kormányzat követelése: birodalmi és/vagy magyar szinten beleszólást kellett volna engedni a társadalomnak is a birodalom és/vagy Magyarország igazgatásába. Ez volt a „magyar kérdés” lényege, s ez tükröződött az államjogi viszony alakulásában.
A Pragmatica Sanctiótól a forradalomig
A magyar törvények közé 1723-ban beiktatott Pragmatica Sanctio jogi értelemben fenntartotta a perszonális uniót, vagyis azt, hogy csak az uralkodó személye (pontosabban: az uralkodó családja, az öröklés rendje) a közös. Maga a törvény is leszögezte, hogy az ország régi szabadságai és kiváltságai változatlanok maradnak. Mindennek még határozottabb, egyértelmű megfogalmazását adta az 1790. évi X. törvénycikk, amely már címében is büszkén hirdette: Magyarország és a hozzá kapcsolódó részek függetlenségéről. Szövege pedig kimondta: „Magyarország […] saját állami léttel és alkotmánnyal bíró […] tulajdon törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára igazgatandó és kormányzandó ország.”
Tény, hogy a Habsburgok 1850-ig nem teremtettek egységes birodalmi kormányzatot. (Az uralkodónak léteztek ugyan az egész birodalomra kiterjedő hatáskörű tanácsadó szervei, de igazgatási jogkörük nem volt, forma szerint ők csak tanácsokat adtak az uralkodónak.) Néhány igazgatási ágban azonban az uralkodó egységes irányítást vezetett be. Ilyen volt a külügy, amely Európában mindenütt az uralkodó felségterületének számított (a követek nem az országot, hanem az országok urát, „tulajdonosát” képviselték), továbbá a hadügy, amelynek irányítása, hatékonysága egységet követelt. A 18. században és a 19. század első felében a magyar rendek időnként tiltakoztak ez ellen, de azt a választ kapták, hogy az uralkodó joga, miként rendezi e tárgykörben „felségjogainak” intézését, és ő az egyesítést tartja célszerűnek. Vagyis a perszonális unió jogán, személyes jogon teszi ezt – a birodalom érdekeire vagy magára a Pragmatica Sanctióra alig történt hivatkozás.
Az abszolutizmus „isteni” eredetű uralkodói hatalmának megkérdőjelezésével, az 1848 előtti években már megfogalmazódik a birodalom részeinek „közös érdeke”, mint amely egységes kormányzást tesz szükségessé. A rendi jogok védelméből a liberális alkotmányosság felé tájékozódó magyar reformpolitikusok ezzel azt szegezték szembe, hogy az együtt birodalmat alkotó országok között csakugyan szükség van az érdekek kiegyenlítésére, ám ezt bízzák a jogilag önálló Magyarország modernizálódó és a másik birodalomfél még megteremtendő alkotmányos szerveinek egyezkedésére. Ebből pedig logikusan következett, hogy egy ki nem egyenlíthető konfliktus esetére fenntartották az önrendelkezés jogát, vagyis azt, hogy egyezség híján formai szempontból is pusztán perszonális unióssá alakítandó a birodalom részei közötti kapcsolat. Például: a vámügyben ne az uralkodó rendelkezzék, önkényesen szabva meg a birodalom külső vámtételeit és a birodalom részei közötti vámvonalakat, hanem bízzák azt a birodalomrészek alkotmányos szerveinek egyezkedésére, s ha azok nem tudnak megegyezni, mindkét fél önállóan intézkedhet vámtételeiről. A pusztán „uralkodó, de nem kormányzó”, vagyis angliai mintára csak formálisan működő államfő közösségére korlátozódó kapcsolat tehát már nem is lesz érdemi „kapcsolat”. Ez a megoldás kimondatlanul is a birodalom de facto felosztását rejtette magában. Ugyanakkor 1848 előtt egyetlen felelős magyar politikus sem kívánta a Habsburg Birodalom de jure (vagyis dinasztikus szakítással történő) felbomlasztását. A Pragmatica Sanctio, főként pedig az 1790. évi X. törvény e törekvéseknek változatlanul hivatkozási alapja maradt, azokat magyar részről a kialakuló reformmozgalom sem akarta megváltoztatni, csupán újabb biztosítékokkal körülbástyázni.
Az 1848-as megoldás
Az 1848-as forradalom lehetővé tette, hogy Magyarország önrendelkezését, gyakorlatilag kizárólag a perszonális unióra korlátozódó birodalmi kapcsolatát törvényekben rögzítsék. A forradalmi áttörés dacára is szükség volt mindehhez az uralkodó, vagyis a megrendült, de meg nem semmisült uralkodó körök hozzájárulására, ezért néhány ponton engedményeket kellett tenni. Más pontokon viszont sor kerülhetett még a perszonális uniót lazító megoldásokra is.
A különállás legfőbb biztosítéka a felelős minisztérium működésében rejlett. Az uralkodó bármely rendelete csak akkor volt érvényes, ha azt a pest-budai felelős miniszterek egyike aláírta, ellenjegyezte. Vagyis az ország kormányzata a parlament által felügyelt magyar politikusok kezébe került.
E kormány jogköre egy lényeges ponton csorbult: a külügyek terén. A nemzetközi joggal és szokásokkal állt volna ellentétben, ha az uralkodó külön követeket küld Lajtán inneni és túli területei képviseletében. A külügy így uralkodói irányítás alatt egységes maradt, csak a „belefolyás” (beleszólás, befolyásolás) jogát kapta meg a magyar kormány egy különleges jogállású tagja, a király személye körüli (tehát hivatalát Bécsben tartó) miniszter, akit egykorúan osztrák részről is csak „magyar külügyminiszternek” neveztek.
Az uralkodó a király személye körüli miniszter ellenjegyzése mellett fenntartotta magának a magasabb rangú katonatisztek kinevezését, valamint néhány formális cím- és rangadományozást. Lazította viszont a perszonális uniót, hogy – az előbb említett fenntartott jogoktól eltekintve – ha az uralkodó nem tartózkodott Magyarországon (s ez volt az általános, hiszen Bécsben élt), akkor teljhatalmú helyettese az ország nádora lett. Gyakorlatilag tehát a Budán székelő nádor, s nem a Bécsben székelő császár-király kezébe került az – esetek többségében formális – államfői hatalom. A nádor államfői jogkörét jelezte, hogy személye a királyéhoz hasonlóan „sérthetetlen” lett, vagyis nem lehetett felelősségre vonni, hiszen a felelős miniszterek ellenjegyzése mellett intézkedhetett. (Találóan mondja Szabad György, hogy az 1848-as megoldás közelebb áll az 1849-eshez, mint az 1867-eshez.)
1848 nyarán létrejött az unió Erdéllyel. Alkotmányjogi értelemben a felelős kormány hatásköre az egész történelmi országterületre – tehát Horvátországra és a katonai Határőrvidékre is – kiterjedt. Az egységes, Pest-Buda központú tizenötmilliós Magyarország ebben az időszakban a Habsburg Birodalom legszilárdabb, legerősebb, önálló része lett. A német egységnek az osztrák örökös tartományokra is kiterjedő megvalósulása esetén Magyarország teljes függetlensége bevégzett ténnyé vált volna. Ehelyett az ország jogilag kivívott önállóságának fegyveres megvédésére, önvédelmi háborúra kényszerült.
Az 1849-es trónfosztás
Teljesen kifogástalan, jogilag megkérdőjelezhetetlen trónfosztás nincs, hiszen ha az uralkodó hozzájárulását megszerzik, akkor nem trónfosztásra, hanem lemondásra, trónváltozásra kerül sor. A trónfosztás valamennyi nép történetében forradalmi aktus. Magyarországon az országgyűlés deklarálta trónfosztásra elvi határozattal 1849. április 14-én, formába öntött Függetlenségi Nyilatkozattal április 19-én került sor.
A Függetlenségi Nyilatkozat létrejöttének körülményei jól ismertek. Egészen 1849 tavaszáig a magyar jogállamiság alapját az az álláspont képezte, hogy Magyarország királya V. Ferdinánd, aki akadályozva van jogai gyakorlásában, mintegy fogva tartják. A nyugati birodalomfélben 1848. december 2-án a trónöröklési rend megsértésével a fiatal Ferenc József bejelentette trónra léptét, ezt azonban a magyar országgyűlés nem ismerte el, hiszen az új uralkodó a magyar országgyűlés hozzájárulását nem szerezte meg, nem is szólva arról, hogy nem került sor a koronázásra és az uralkodói esküre. Államjogi szempontból a szabadságharc birodalmon belüli polgárháború volt V. Ferdinánd és I. Ferenc József hívei között. Ez a fikció – hiszen mindenki jól tudta, hogy az – biztosította az V. Ferdinándra felesküdött tisztikar lojalitását, és fenntartotta a lehetőségét annak, hogy – mondjuk Ferenc Józsefet elismerve – alkutárgyalásokba bocsátkozzanak.
Az 1849. március 4-én Ferenc József által kihirdetett olmützi oktrojált alkotmány azonban minden alkulehetőséget teljességgel kizárt, hiszen Magyarország önállóságát felszámolta, és az országot teljesen beolvasztotta a központosított Habsburg Birodalomba. Miért folyt ezután a küzdelem? A tavaszi hadjárat sikersorozata kapcsán pedig megfogalmazódott: mi a magyarok végső célja? Újra a perszonális unió? – Erre a dinasztiában nem mutatkozott hajlandóság, hiszen ők leigázni kívánták Magyarországot. Ezért született, mintegy válaszként, a Függetlenségi Nyilatkozat, amely kinyilvánította a Habsburg-ház trónfosztását és Magyarország teljes állami függetlenségét. A nyilatkozat nyitva hagyta az államforma kérdését, ezt jelezte, hogy Kossuthot kormányzó-elnökké választották: kormányzója egy király nélküli királyságnak, elnöke a köztársaságnak van. (A kérdést a győzelem után, a külpolitikai helyzet függvényében egy meghozandó új alkotmány volt hivatott rendezni.) Végül katonai túlerő, a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásának idején már elhatározott orosz cári beavatkozás vetett véget a független magyar államiságnak.
Az 1860–61-es helytállás
A győztes abszolutizmus Magyarországon a régi, 17. századi ún. jogeljátszási elméletet újította fel. Eszerint a királya ellen lázadó Magyarország minden régi, történelmi jogát „eljátszotta”, vagyis elveszítette. Nem hivatkozhat a Pragmatica Sanctióra vagy az Aranybullára sem. Mindez érvényét vesztette. Magyarország a Habsburgok szempontjából meghódított tartomány, amelyet úgy rendeznek be, ahogyan csak akarnak. Ha úgy látják jónak, felosztják, annyi adót vetnek ki lakosaira, amennyit csak akarnak. E logika alapján Magyarország fikarcnyi önállóságra sem jogosult, ezért a jogeljátszási teória cáfolata, elutasítása Magyarország akár csak részleges különállása visszaszerzésének is előfeltétele lett.
Ferenc József 1860 októberében diplomát, föderatív jellegű alkotmányt ajándékozott népeinek. Magyarország is afféle tartománygyűlést kapott, amelyet az uralkodó összehívott és felszólított a függő kérdések rendezésére. A magyar politika ekkor válaszút elé került: elfogadják-e a diploma által kínált kereteket, egybegyűljenek-e erre az országgyűlésre, vagy továbbra is maradjanak meg a passzív kivárás mellett? A különböző áramlatok egyöntetűen az aktivizálódás, a „térfoglalás” mellett döntöttek. A megnyíló legális fórumokon már az országgyűlés egybegyűlése előtt jól látszott, hogy az ország minimumként is 1848-as önállóságát fogja követelni. Részben ezért, részben a bécsi kormánypolitika fejleményei folytán Ferenc József 1861 februárjában egy diplomáját értelmező pátenst bocsátott ki, amely a birodalom alkotmányos újjászervezését a bécsi centralizáció útjára terelte volna.
Az 1861 áprilisában összeülő országgyűlésen csupán a konzervatívok kicsiny csoportja fogadta volna el a diplomát az államjogi rendezés alapjaként. A Teleki László vezette többség, a Határozati Párt, még az 1848-as alapú alkut is elutasítva, nem kívánt egyezkedni az uralkodóval, ezért országgyűlési határozat formájában próbálta álláspontját kifejteni. A Deák Ferenc vezette kisebbség, a Felirati Párt ugyancsak az 1848-as alapokat fogadta volna el, ám ezen az alapon egyezkedni, alkudozni kívánt, ezért elismerte Ferenc Józsefet királynak, s hagyományos feliratot kívánt intézni hozzá.
A különbség csekélynek, inkább formainak tűnik e két párt között. Pedig valójában lényegi, a magyar politika alapjait érintő volt. A Teleki vezette Határozati Párt ugyanis csak azért fogadta volna el 1848-at, hogy haladjon tovább 1849, a teljes függetlenség felé. (A függetlenséget nyíltan 1861-ben sem lehetett hirdetni, mivel az felségsértésnek számított. 1848 tehát számukra legális alap volt 1849 burkolt meghirdetésére.) A Deák vezette Felirati Párt viszont 1848-as alapon alkut, egyezséget kívánt, vagyis – nem konkretizáltan, de – „engedett volna a 48-ból”. Ami tehát a Határozati Párt számára a minimum, az a Felirati Párt számára a maximum volt. Látszólag közös az alap: 1848, de itt minimális, ott maximális programként. A különbség tehát nagyon is jelentős.
A Határozati Párt vezetése Teleki öngyilkossága után nem vállalta a felelősséget az alku meghiúsításáért, ezért a Felirati Párt kisebbségét többséghez juttatta. A felirat így a többség döntéseként „felment” Bécsbe a császárhoz, aki azonban visszautasította, mivel 1848-as alapon nem kívánt egyezkedni. Az országgyűlést feloszlatták. A passzív ellenállás folytatódott.
Az alku felé
Hogyan tört meg az 1861-es helytállás? A Kossuth-emigráció, a Határozati Párt politikai és külpolitikai támasza nem tudott biztató hírekkel szolgálni. A nemzetközi helyzetben nem történt változás, a nagyhatalmak a Habsburg Birodalom fennmaradását európai szükségszerűségnek tartották. A birodalom megrendült, de fennmaradt. A német egység ügye – amelynek függvénye volt már 1848-ban is a közép-európai átalakulás – nem mozdult előre. Deák és köre észlelte, hogy sokan már siettetnék az alkut, nem látják értelmét a további kivárásnak, készek lennének „engedni a 48-ból”. Közben a társadalom is átalakult. A kisebb birtokú nemesség lába alól a jobbágyfelszabadítás utáni években lassan kicsúszott a talaj. Tönkrementek, már nem volt hol ellenállniuk. A passzív ellenállás bázisa leszűkült. A patthelyzethez hasonló szituációt Bécsben is érzékelték, mivel a birodalom belső ügyeinek megoldatlansága állandó válsággal fenyegetett. Lassan Bécsben, az uralkodó körökben is a megegyezés hívei kerekedtek fölül.
Az alkukezdeményezést Deák Ferenc 1865. évi ún. húsvéti cikke nyitotta meg. A Pesti Naplóban megjelentett írásában Deák bejelentette: a birodalom szilárd fennmaradását alapvető célnak tekinti, s e szempontnak kell alárendelni az 1848-as törvények revízióját.
A koncepcionális fordulatot, a magyar önállóság helyett a birodalom fennmaradását elsődleges szempontként elismerő magyar politikát jogszemléleti fordulat egészítette ki. Mivel 1849 Habsburg-szemmel nem lehetett legitim (törvényes), az 1848-as törvények pedig e koncepciók jegyében módosításra szorultak, Deák államjogi felfogásában visszahátrált addig a pontig, amelyet mindenki elismert: a Pragmatica Sanctióig. (Eközben kénytelen volt figyelmen kívül hagyni azt a jogelvet, hogy a későbbi törvény érvényteleníti az előzőt.) Deák értelmezése szerint a Pragmatica Sanctio a birodalom egyben maradását rendeli el, s ez az egész birodalomban érvényes alaptörvény. Ahhoz, hogy a birodalom egyben maradhasson, szükség van a külpolitika, a hadügyek – és természetesen a fedezetükhöz szükséges pénzügy – közösségének elismerésére. Deák tehát a Pragmatica Sanctióból mintegy levezette a közös ügyeket, a perszonális uniónál szorosabb kapcsolatot.
Deák azonban, megint csak a Pragmatica Sanctio jellegéből fakadóan – amely nem államok közötti szerződés volt, hanem egy családi törvény, melynek szövegét több ország is elfogadta – nem államok közötti szerződésre vagy államszövetségre gondolt, hanem olyan törvényes rendezésre, ahol mindkét birodalomfél – a magyar és az osztrák – a modern idők alkotmányos szellemének megfelelően hasonló szövegű törvényt fogad el. Így is történt. A kiegyezés nem államszövetséget hozott létre államszerződés útján, hanem a perszonális uniónál tágabb, a reáluniónál lazább, kétpólusú, dualista birodalmat teremtett.
Az igazi fogas kérdés a már „elismert” közös ügyek alkotmányos ellenőrzésének megoldása volt, hiszen azokat nem hagyhatták az uralkodó kizárólagos jogkörében. A magyar politikusok viszont bármilyen „összbirodalmi” parlamentet elutasítottak, hiszen ott – kisebbséget alkotván – folyvást leszavazták volna őket. Így maradt meg a magyar parlament, illetve Bécsben a nyugati birodalomfél parlamentje. A paritás (egyenlőség) jegyében mindkét parlament azonos számú delegációt küldött ki a közös ügyek ellenőrzésére és azok költségeinek megszavazására. A közös ügyeket – külügy, hadügy és a fedezésükre szolgáló pénzügy – három „közös” miniszter intézte. További szűkítésekkel, de megmaradt (helyreállt) Magyarország önállósága, az 1848. áprilisi törvények érvényessége. Az uralkodó kezében – elsősorban a hadsereg irányítása terén – kiterjedt felségjogok maradtak.
Ezt a koncepciót részletezte, konkretizálta az 1865 végén összehívott magyar országgyűlés, és hosszas tárgyalások után, 1867 elején – formailag még az 1848-as törvények elismerésével – sor került az Andrássy-kormány kinevezésére. A kiegyezési államrendszer – amely Magyarországnak elvileg paritást (ötvenszázalékos beleszólást) biztosított a birodalomban – formailag Ferenc József királlyá koronázásakor, 1867. június 8-án lépett érvénybe.
A kiegyezés értékelése
Már a kiegyezés megkötésekor hatalmas politikai vita bontakozott ki erről a megoldásról. Kossuth Deákhoz intézett nevezetes Kasszandra-levelében tiltakozott ellene. Szerinte Magyarország a kiegyezéssel a felbomlásra ítélt Habsburg Birodalomhoz kötötte sorsát, márpedig a nemzetállamok kialakulásának korában a birodalmak sorsa a pusztulás, s a felbomló Habsburg Birodalom maga alá temeti Magyarországot is. Deák csak röviden válaszolt, a nemzet döntésére hivatkozott, illetve közvetve, egyik parlamenti felszólalásában adott választ, amikor reményét fejezte ki, hogy a birodalom felbomlása esetén Magyarország éppen a kiegyezés folytán alkotmányosan rendezett állapotban lesz, így a felbomlástól nem kell tartania. A trianoni békeszerződés után kétségtelenné vált, hogy a végkifejletet illetően Kossuthnak volt igaza.
De felmerül a kérdés: volt-e alternatíva, volt-e másik lehetőség? Azonnali másik lehetőség nem volt, hiszen sem a külső, sem a belső körülmények nem kedveztek a magyar függetlenség megvalósításának. Csak a bizonytalan további kivárás maradt volna – Kossuth erre biztatta a nemzetet –, várni a kedvezőbb körülményeket, elutasítani az alkut, jelezve ezzel, hogy Magyarország nem kívánja stabilizálni, „fenntartani” a birodalmat.
Kétségtelen azonban, hogy a rendezett viszonyok megteremtése gazdasági előnyökkel járt. Magyarország kölcsönökhöz jutott, gazdaságilag erősödött, a politikai stabilitás, a jogbiztonság elősegítette a társadalmi-gazdasági fejlődést.
A stabilitás azonban nem bizonyult tartósnak, mindössze egynemzedéknyi ideig tartott, a század végére felbomlott. Mi volt ennek az oka? Deák is azzal számolt, hogy a kiegyezésből „idővel valami jó fejlődhetik”. De fejlődtek-e az ország politikai viszonyai? A kérdésre határozott nemmel válaszolhatunk. A kiegyezéses rendszert ugyanis a társadalom szélesebb körei, a parasztság, a kispolgárság – akár igazuk volt, akár nem – elutasították. Ennek folytán, ha a kiegyezéses rendszert fenn akarták tartani, a választójogot nem lehetett bővíteni, mert akkor a kiegyezés ellenfelei kerültek volna parlamenti többségbe. Az 1867-ben még liberálisnak mondható, az európai átlagnak megfelelő választójogot nem lehetett bővíteni, így az ország demokratikus politikai fejlődése nem indulhatott meg. Az ország politikai viszonyai a huszadik század elejére anakronisztikussá, elmaradottá, modernizálhatatlanná váltak, s ezért az Osztrák–Magyar Monarchia sorsa válságba, majd felbomlásba torkollott.
Sokáig az államjogi kapcsolatok patikamérlegén mérték le a kiegyezést: mennyi önállóságot hozott, mennyit kellett abból feladni, milyen jogok maradtak az uralkodónál és így tovább. Ma inkább azt mérlegeljük: fejlődőképes volt-e a rendszer, átalakulhatott volna-e a huszadik század igényei szerinti modern demokráciává? A nemzeti, nemzetiségi, közjogi kérdéstől függetlenítve is: a válasz nemleges. A kiegyezés fél évszázaddal hosszabbította meg a Habsburg Birodalom életét, amely felbomlásakor maga alá temette a történelmi Magyarországot.
Forrás: rubicon.hu
