hellodelsomogy Dél-Somogy friss hírei egy helyen
Fontos őseink tudásának minél alaposabb megismerése. Azt, hogy életünk minden lehetséges pontos idomuljon, hozzásimuljon a világmindenség rendjéhez, a valódi természethez és a valósághoz.
Az évezredek folyamán szent hagyományaink egy része elveszett, míg másik fele népszokásainkban élt tovább. Ennél fogva, ha vallatóra fogjuk a népi szertartásainkat, rítusainkat és ünnepeinket, akkor számos érdekesebbnél érdekesebb felfedezést tehetünk eredetünkkel kapcsolatban.
Mindenekelőtt azt kellene észrevennünk, hogy az évszakok váltakozása – legalábbis, amikor még négy, jól elkülöníthető évszakunk volt – alapvetően meghatározta az életünk ritmusát. Szokásainkat összekapcsolhatjuk a mezőgazdasági munkálatokkal is, de talán közelebb járunk az igazsághoz, ha napfordulókkal, holdfázisokkal, valamint csillagok felkelésével és lenyugvásával fűzzük össze a népszokásainkat.
Tehát vegyük észre, hogy a hagyományaink és a népszokásaink is a kozmosz ciklikusságát tükrözik. Ezt sokkal jobban figyelembe vették őseink, mint manapság mi.
Ami később „bezavarta” a népszokásainkat és a tradícióinkat, az részint a naptárreformoknak, részint az idegen érzületet keltő, mesterségesen alkotott kereszténységnek, részint az európai integrációnknak volt köszönhető. Egyszóval, egy olyan felső, emberi hatalomnak, amely sokkal több zavart keltett, mint amennyi békét és rendszert hozott a mindennapi életünkbe.
De hol is kezdődik népszokásaink ciklikussága. Mint mindig, a kérdésben most is benne rejlik a válasz: a kezdetnél. A fény születésénél, a téli napfordulónál, amelyet mi már csak karácsonyi ünnepeknek hívunk. De mindig így volt ez?
Annyit őrzött meg a népemlékezet, hogy a napév szerinti időszámítással már biztosan a tél középső részét jelentő karácsony, vagyis a téli napforduló vált az új év kezdődátumává. Ebből következik, hogy nem a szilveszter, illetve január elseje volt az új esztendő kiindulópontja, hanem a karácsony.
A néprajzkutatók pontosan tudják, hogy a 16. századig a karácsony volt az év kezdete!
A régi Rómában ellenben január elseje töltötte be ezt a szerepet. Mátyás király idejében feljegyezték, hogy a magyarok körében szokás volt január elsején ajándékokat osztani, hogy jól induljon útjára az új év. Tehát a naptárreformot megelőzően az ajándékosztásra nem karácsonykor (kerecsenkor), hanem január elsején került sor egyfajta serkentő, bőség teremtő célzattal – de erről majd máskor értekezek.
A középkortól kezdve a katolikus egyház ráültette szokásait a magyar karácsonyi hagyományokra. Ilyenek voltak a karácsonyi egyházi énekek, az egyházi szertartások (például betlehemezés), vagy példának okáért, a jászolállítás, illetve a templomba járás. Megjegyzem, a karácsonyi játékok misztériumokat rejtenek magukban, s ha innen nézzük őket, akkor joggal képezhetik az istentiszteletek részét. Gondoljunk csak a „pásztorokat keltegető angyal” jelenetére, amikor is a hírnök az Úr parancsát adja át a pásztoroknak. Vagy a „szent család” szállás keresésére, akiket nem akaróznak befogadni az emberek. S akkor még nem beszéltünk Heródes és a napkeleti királyok találkozásáról.
Mágikus jellegűnek mondható szokásaink: a karácsonyi asztal szertartásos elkészítése, a szalmahintés szokása és a pásztorok karácsonyi vesszőhordása.
A karácsonyi asztalra szénát borítottak, sarkaira pedig fésűt, kaszakövet, kést stb. helyeztek. Ezt követően fedték be terítővel az asztalt, méghozzá kelet-nyugati irányban. Minden olyan dolgot, ami a termékenységgel függött össze gabonát, különféle magvakat, szénát, szalmát – az asztal közelébe vagy magára az asztalra helyeztek. Ezek mágikus erővel telítődtek a szent ünnep alatt.
Például az karácsonyi asztal terítőjét sütőabrosznak használták, de olyan esetet is ismerünk, amikor ugyanez vetőabrosz gyanánt szolgált. Így szavatolták egyrészről a bőséges termést, másrészről a kenyér megkelését.
A karácsonyi vesszőhordás lényege, hogy a csordás végigjárta a házakat, a gazdasszony annyi vesszőt húzott a csomóból, ahány tehene volt, majd azokkal megcsapdosta a jószág lába szárát. Ez egy mágikus rítus volt az állatokra nézve.
Az egészséget biztosító karácsonyi asztalra helyezett étkek közül kiemelném a mézbe mártott diót, almát és fokhagymát, amelyet naperő révén tartották távol a betegségeket.
A középkorban is létezett pénz-mágia, csak nem pontosan így hívták. Ez a karácsonyi sütési-főzési szokásainkban maradt fenn. Például a bab, a borsó, a kukorica, illetve a mák fogyasztása termékenységi és bőséget hozó mágikus rítust rejt. De nincs ez másként a mangalica hús evésével sem. A megfejtés ebben az esetben a következő: a sertés előre túr, tehát jó ómen a sikerre nézve. Ellentétben a szárnyasokkal – például a pulykával –, amely hátra felé kapar. Ezért aztán a szárnyasokat nem javallotta a néphiedelem karácsonyi fogyasztásra.
E helyütt kell szót ejtenünk a karácsonyfa-állítás szokásáról. Ez a szokás csupán a 19. század közepe táján jelent meg és terjedt el országszerte. Jó példa erre, hogy Erdélyben sokáig nem a Jézuska, hanem az „aranyos csikó” hozta a karácsonyi ajándékokat.
Állítólag legelőször Brunszvik Teréz grófnő állított karácsonyfát 1824-ben. Ez a szokás természetesen ismeretes volt a magyarság körében: a karácsonyfa életfaként/világfaként funkcionált. Vagyis az évről évre történő megújulás jelképe volt. A mágikus fa vagy világfa a beavatás útját is szimbolizálta, amin keresztül az égből a földre érkezett a lélek, ekképpen ezen keresztül tud a földről az égbe emelkedni, illetve mászni. Akinek nem futotta karácsonyfára, az termőágat díszített hasonló célzattal. Minden karácsonyi díszítő elemnek volt mágikus jelentősége. A girlandok, a füzérek, valamint a gyertyák és a különféle kisebb tüzek, illetve az almák, az arany csillogású diók (gömbök) mind-mind a Tejútrendszert, a csillagokat és a bolygókat jelképezték, jelezvén, hogy e fa Te vagy, Ember! A fa a Tudás Fája! Rajtad áll, hogy megmászod-e!
Forrás: boldognapot.hu (Száraz György)
