Otthon / Történelem / Napi történelem: A Vaskancellár benyújtja lemondását – 1890. március 18.
A kép forrása: internet

Napi történelem: A Vaskancellár benyújtja lemondását – 1890. március 18.

1890. március 18-án mondott le kancellári hivataláról Otto von Bismarck, az egységes Németország zseniális megalkotója, a 19. század egyik legjelentősebb konzervatív politikusa.

Otto von Bismarck egy porosz junker családból érkezett a nagypolitikába, felemelkedését pedig annak köszönhette, hogy 1848-tól a IV. Frigyes Vilmos (ur. 1840-1861) által favorizált konzervatív politika vezéregyéniségévé nőtte ki magát, miközben a diplomáciában osztrákellenes, ám rendkívül gyakorlatias nézeteket hangoztatott. Bismarck növekvő befolyásának köszönhetően Szentpétervárra került nagykövetnek, ám a porosz király már ez idő alatt is többször felajánlotta neki a miniszterelnökséget, amit a későbbi „Vaskancellár” kizárólag úgy volt hajlandó elfogadni, ha a külügyek irányítását is kézbe veheti. Ez természetesen rendkívüli hatalmat jelentett, ezért Frigyes Vilmos hosszú ideig húzódozott a kéréstől, ám 1862 szeptemberében, néhány hónappal azután, hogy francia nagykövetté nevezte ki Bismarckot, mégis hajlandó volt teljesíteni a politikus kívánságát. A király döntése nem csak a német területek jövőjét határozta meg, de Európa sorsára is hatalmas befolyással bírt.

Bismarck, aki 28 éven át irányította – előbb porosz miniszterelnökként, 1871-től pedig kancellárként – a Hohenzollernek birodalmát, három alapszabály szerint kormányzott: igyekezett kerülni a kockázatokat, próbálta megosztani az ellenfeleket, közben pedig végtelenül türelmesen várt a cselekvésre alkalmas pillanatra. A zseniális politikus már hatalomra kerülése évében, 1862-ben alkalmazta az „Oszd meg és uralkodj!” elvét, ugyanis a konzervatív politikát gátló liberálisokkal szemben a szociáldemokraták vezérével, Ferdinand Lasalle-lal, a vasbértörvény, és az 1866-os, általános választójogot bevezető törvény atyjával lépett szövetségre. Bismarck a külpolitikában is hasonló játékot űzött, ahol korábban látszólag a német egyesítés ellenfeleként lépett fel, valójában azonban az osztrák befolyástól, és – főleg 1848-ban – a liberálisok hatalomra jutásától akarta megvédeni Poroszországot. Miután ő került a miniszterelnöki székbe, már semmi kifogása nem volt a nemzetegyesítés ellen, mindösszesen azt a Habsburgok kihagyásával, Ausztria ellenében akarta megvalósítani.

A „nagy mű”, a Német Császárság létrehozása során Bismarck lényegében a három általa felállított szabály szerint járt el: először is végtelen türelemmel látott hozzá, hogy elszigetelje az amúgy sem túl előnyös helyzetben lévő Ausztriát. A „bekerítő hadművelet” elején, 1863-ban Poroszország segédkezet nyújtott II. Sándor cárnak (ur. 1855-1881) a lengyel felkelés leverésében, 1864-ben, a Dánia ellen vívott háború idején pedig a miniszterelnök rákényszerítette Ferenc Józsefet (ur. 1848-1916), hogy Berlin érdekeiért lépjen hadba. A Schleswig és Holstein elcsatolásával záruló küzdelem – melynek végén az utóbbi tartomány Ausztriához került – egyúttal arra is kiváló alkalmat szolgáltatott, hogy Poroszország feltérképezze riválisa erejét.

Bár a tapasztalatok biztatóak voltak, Bismarck a következő két évben kieszközölte III. Napóleon francia császár (ur. 1852-1870) semlegességét, a Velencére pályázó Olaszországgal pedig szövetségre lépett, majd 1866 nyarán kiprovokálta a hadüzenetet Ferenc Józseftől. A küzdelem mindössze néhány hétig tartott, a híres königgrätzi csatában ugyanis eldőlt, hogy Ausztria nem versenyezhet a Hohenzollern dinasztiával Németország egyesítéséért. A győzelem után ugyanakkor Bismarck türelmes tudott maradni: bár létrejött az Északnémet Szövetség, 1867-re pedig megszületett a konzervatív alkotmány, a miniszterelnök hasonló gonddal készítette elő a másik nagy rivális, III. Napóleon császár ellen indított háborút.

A siker receptjét ebben az esetben is a bismarcki három aranyszabály ötvözése adta, a forgatókönyv pedig gyakorlatilag teljesen ugyanaz volt: a porosz diplomácia az összes nagyhatalmat – még az 1867-ben megszülető Osztrák–Magyar Monarchiát is – rávette a semlegességre, majd a spanyol trónválságban ismét kiváló ürügyet talált a provokációra. Ferenc József után 1870-ben a grandeur et gloire – nagyság és dicsőség – politikája által sarokba szorított III. Napóleon is hadat üzent Berlinnek, a Helmuth von Moltke vezette porosz hadak pedig Sedannál megsemmisítő vereséget mértek a franciákra. A kudarc után a Második Császárság is lehanyatlott, 1871. január 18-án, a versailles-i palota tükörtermében azonban megszületett egy másik, melynek trónjára I. Vilmos (ur. 1861-1888) ülhetett fel.

Némi túlzással Bismarck életrajzírói azt állítják, hogy a nagy politikus élete 1871-től unalomba fulladt, ez azonban éppen annyira csalóka kijelentés, mintha azt mondanánk, hogy Versailles-ban maradéktalanul megszületett az egységes Németország. A következő két évtizedben a zseniális politikus nem véletlenül érdemelte ki a „Vaskancellár” nevet, ugyanis a különböző érdekcsoportok küzdelmében minden téren sikerült megvalósítania a maga elgondolásait – igaz, az általa felépített korlátozottan alkotmányos rendszerben ezt többnyire nem nyers erővel, hanem az oly sokszor emlegetett „aranyszabályok” révén érte el.

1871 után Bismarck „fordított egyet köpönyegén” és a liberálisokkal lépett szövetségre az ekkor már jóval veszélyesebbnek ítélt szociáldemokraták és a katolikusok ellen. A Kulturkampf jegyében nem csak az egyház szellemi és politikai befolyását igyekezett visszaszorítani, de ezzel összefüggésben bevezette a polgári házasság és anyakönyvezés intézményét, miközben a baloldali nyomással úgy birkózott meg, hogy „kifogta a szelet a vitorlájukból”, és megalkotta a kor legjobban működő biztosítási rendszerét. Bismarck a gazdaság fellendülésében is jelentős szerepet játszott, ugyanis az 1873-as gazdasági válság után védővámokkal bástyázta körül Németországot, amivel megalapozta a későbbi ugrásszerű növekedést.

A Vaskancellár a külpolitikában szintén a jól bevált recept szerint tevékenykedett: gyakorlatias gondolkodását mutatja, hogy 1873-ban Oroszország mellett éppen az Osztrák–Magyar Monarchiával lépett szövetségre, majd 1882-ben – Olaszország beemelésével – megalakította a hármas szövetséget. Bismarck 1871 után változatlanul az európai pozíciók javítására helyezte a hangsúlyt, és egészen az 1880-as évekig ellenállt a gazdasági körök azon követelésének, hogy Németország is kapcsolódjon be a gyarmati versenyfutásba. A Vaskancellár erre később is csak olyan mértékben volt hajlandó, hogy azzal ne gerjesszen nagyhatalmi konfliktust.

Bismarck pozíciója gyakorlatilag azután rendült meg, hogy 1888-ban I. Vilmos császár elhunyt, és a súlyos beteg III. Frigyes (ur. 1888) 99 napos országlása után a fiatal és energikus II. Vilmos (ur. 1888-1918) lépett trónra. A türelmetlen és elbizakodott uralkodó úgy vélte, a Vaskancellár idős korából eredően túlzottan óvatosan politizál Németország erejéhez képest, és az agresszívabb, határozottabb fellépést tartotta célravezetőnek. E két teljesen eltérő mentalitású ember természetesen nem sokáig férhetett meg „egy csárdában”, így aztán az idős kancellár 1890. március 18-án benyújtotta lemondását.

Otto von Bismarck távozásával Németország új, látszólag ígéretes útra lépett, ám a Lauenburgba visszavonuló politikus híres jóslata végül mégis valóra vált. Az agresszív birodalom 1914-re komoly nagyhatalmi koalíciót kovácsolt maga ellen, 20 évvel Otto von Bismarck halála után, 1918-ban pedig valóban akkora csapást szenvedett el, mint Nagy Frigyes (ur. 1740-1786) után két évtizeddel a jénai csatamezőn.

„A törvények olyanok, mint a kolbász. Jobb ha nincs ott az ember, amikor készülnek.”
(Otto von Bismarck)

Forrás: rubicon.hu

TG Facebook Comments

About hellodelsomogy

Check Also

1956. október 23. Budapesten kitör a forradalom

„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a …

Leave a Reply

Close
%d bloggers like this: