1921. március 26-án tért vissza először Magyarországra IV. Károly király (ur. 1916-1918) azzal a céllal, hogy visszavegye a főhatalmat Horthy Miklós kormányzótól. a
1918 novemberében az első világháborút elveszítő Osztrák–Magyar Monarchia az összeomlás szélére sodródott, a helyzete reménytelenségét belátó császár-király pedig úgy döntött, visszavonulásával szabad folyást enged a zűrzavaros eseményeknek. Károly november 11-én felfüggesztette osztrák császári jogkörét, két nappal később, az eckertsaui levélben pedig a magyar ügyekben való részvételéről is lemondott, illetve előre elismerte hazánk jövőbeli államformáját. A király ezzel látszólag tiszta helyzetet teremtett, hiszen november 16-án megszületett a Károlyi-féle (nép)köztársaság, amit 1919. március 21-én a kommunista tanácsköztársaság váltott fel, tehát IV. Károly nyilatkozata egyet jelentett a lemondással.
A helyzet akkor vált bonyolulttá, amikor 1919 nyarán a proletárdiktatúra összeomlott és a szegedi ellenforradalmi kormány szerezte meg a hatalmat, mely hatálytalanította a Károlyi- és a Kun-éra összes intézkedését. Magyarország államformája ismét monarchia lett, és 1920 márciusában Horthy Miklós személyében – ideiglenes megoldásként – kormányzó került az ország élére, ebben a helyzetben pedig az eckertsaui levél megítélése már korántsem volt egyértelmű.
A trón betöltésének kérdésében a közvélemény legitimista és szabad királyválasztó táborra oszlott; az előbbi csoport elsősorban azzal érvelt, hogy a híres nyilatkozat sem tartalmi, sem formai szempontból nem tekinthető lemondásnak, illetve azért támogatta Károlyt, mert abban bízott, hogy visszatérése lehetőséget teremthet a trianoni békeszerződés revideálására. Bár a Horthy-korszak és a későbbi korok sajtója, illetve a történettudomány rendre „királypuccsként” emlékezett meg az uralkodó 1921. évi hatalomátvételi kísérleteiről, ezt a kifejezést helytelennek kell tekintenünk, hiszen az elnevezés azt sugallja, hogy IV. Károly jogtalanul próbálta visszaszerezni koronáját. Ez az állítás azonban nem felel meg a valóságnak.
Károly a Monarchia összeomlása után Svájcba költözött, és itt tartózkodott egészen az első visszatérési kisérletéig, melynek kivitelezése Briand francia külügyminiszter, a Vatikán és a brit diplomácia hallgatólagos beleegyezése nélkül nem valósulhatott volna meg. A király álöltözetben, hamis útlevéllel érkezett Magyarországra, és 1921. március 26-án Mikes János püspök szombathelyi palotájában szállt meg. Károly még aznap tárgyalóasztalhoz ült Teleki Pál miniszterelnökkel, aki véletlenül(?) ebben az időszakban éppen a közelben vadászott, majd másnap megjelent Horthy Miklósnál, és felszólította a kormányzót a hatalom átadására.
Az egykori admirális ellenszegült a kérésnek, és türelemre intette Károlyt, amiért a legitimista ellenzék később árulónak és esküszegőnek bélyegezte Horthyt, az elutasítást azonban nem lehet pusztán a kormányzó becsvágyával magyarázni. A király visszatérése ugyanis súlyos diplomáciai krízist teremtett a Kárpát-medencében, hiszen a trianoni utódállamok megriadtak attól a lehetőségtől, hogy a Habsburg uralkodó segítségével Magyarország valóban módot talál majd a békeszerződés revíziójára. A szomszédos államok nem elégedtek meg az egyszerű tiltakozással, hanem részleges mozgósítást rendeltek el a magyar határon. Horthy tehát személyes ambícióitól függetlenül felelős döntést hozott, ám ezzel az ő helyzetének szilárdsága is bebizonyosodott, hiszen a hadsereg és a pártok jelentős része őt támogatta.
Miután IV. Károly március 27-én eredménytelenül tárgyalt Horthyval, a kormányzó kérésére visszatért Szombathelyre, hogy ott várja ki a további fejleményeket. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy a trón visszaszerzésére tett kisérlete elbukott, hiszen közép-európai szövetségeseik tiltakozásának hatására az antant hatalmak is feladták semleges álláspontjukat, és Magyarország elhagyására szólították fel az uralkodót. Károly a következő napokban még egyszer felszólította Horthyt a hatalom átadására, majd április 6-án külföldre távozott.
Az akció tehát vérontás nélkül, tárgyalásos úton, az erőviszonyok könyörtelen logikája szerint zárult le. Az eseményeknek csupán egyetlen magas rangú „áldozata” volt: Teleki Pál, aki nem csak a Szombathely környéki vadászat miatt került gyanúba, hanem azért is, mert a Budapestre utazó uralkodó végül előbb jutott el Horthyhoz, mint a miniszterelnök. Olybá tűnt, hogy Teleki a kivárás taktikájára helyezkedett a király és a kormányzó konfliktusában, emiatt pedig hamarosan lemondásra kényszerült.
Nyilvánvaló kudarca ellenére IV. Károly nem tett le trónja visszaszerzéséről, és 1921 októberében már Horthy ellenében próbálta átvenni a hatalmat, a budaörsi csatában azonban az őt támogató csapatok alulmaradtak a kormányzó erőivel szemben. Utolsó királyunkat az újabb kudarc után Tihanyba vitték, majd a Glowworm monitoron elszállították hazánkból, és a brit haditengerészet segítségével Madeirára internálták. Az Atlanti-óceánon található szigetről az 1921 novemberében detronizált IV. Károly már sohasem térhetett vissza Magyarországra, ugyanis 1922 áprilisában spanyolnáthában elhunyt.
„Ennél fogva minden részvételről az államügyek vitelében visszavonulok és már eleve elismerem azt a döntést, mely Magyarország jövendő államformáját megállapítja.”
(Részlet az 1918. november 13-i eckertsaui nyilatkozatból)
Forrás: rubicon.hu