hellodelsomogy Dél-Somogy friss hírei egy helyen
1944. június 13-án vetette először harcba a második világháború során Hitler a nácik egyik híres „csodafegyverét”, a V–1 rakétát, mellyel a németek négy hónapig bombázták London városát.
Német hadimérnökök – Fritz Gosslau vezetésével – már 1936 óta dolgoztak egy távirányítású robbanószerkezet kifejlesztésén, ami 1942 nyarán, a V–1 terveiben realizálódott. A „csodafegyverként” beharangozott rakéta kísérletei a kelet-pomerániai Peenemünde támaszponton zajlottak, és 1942 végére a német mérnökök lényegében megkezdhették a V–1 gyártását és tesztelését. A Vergeltungswaffe, azaz „megtorló fegyver” névre keresztelt rakéta fejlesztése erőteljesen foglalkoztatta a szövetségeseket, akik kettős ügynökök és – velük együttműködésben kémkedő – lengyel partizánok révén viszonylag megismerték a szerkezet felépítését és működését, zavaró rádióhullámok segítségével egy V–1-est sikerült is eltéríteniük. A Peenemündében dolgozó tudósgárdába is épültek be nyugati kémek, akik a kísérletek során gyakran hamisították meg a teszteredményeket, vagy más módon szabotálták a V–1 tervezőinek sikerét.
Hitler „csodafegyvereinek” első példánya egy pilóta nélküli sugárhajtású robotrepülőgép volt, melyet a giroszkóp és a mágneses iránytű elvén készített berendezés segítségével irányítottak. A V–1 mintegy 570 kilométeres óránkénti sebességgel, 900 méteres magasságban haladt célja felé, két tonnás súlyának majdnem a fele robbanóanyag volt. Miután a szövetségesek június 6-án partra szálltak Normandiában, Hitler eldöntötte, hogy nem vár tovább a V–1 bevetésével, ezért az északi francia és németalföldi partokon telepített kilövőállásokról 1944. június 13-tól bombázni kezdte London városát, hogy így kényszerítse térdre a briteket. Első nap még csak 10 rakéta indult el a Temze-parti város irányába, de az 1944 októberéig tartó bombázás során gyakran napi 100 is átszelte a La Manche csatornát.
A V–1 az első reakciók és a tervezés során folytatott propaganda ellenére ugyanakkor nem volt csodafegyver: a rakéták fele el sem érte a kijelölt célpontot, egy részük pedig anélkül csapódott be, hogy a szállított robbanóanyag reakcióba lépett volna. A V–1-hez fűzött német reményeket azonban elsősorban mégis a szövetségesek által kifejlesztett repülőgép-elhárító radarrendszer hiúsította meg, mely a terrorbombázások során mind nagyobb arányban semmisítette meg a „repülő bombákat.”
A britek ezenkívül a Royal Air Force bizonyos egységei, valamint léggömbzárak segítségével is igyekeztek mérsékelni a Londont érő károkat. A V–1 mindennek ellenére kiszámíthatatlan becsapódásaival, újszerűségével rendkívüli félelmet ébresztett a brit lakosságban. Az 1944 nyarára szokásossá váló hat órás támadások rengeteg, főként civil áldozatot követeltek, az értelmetlen pusztítás pedig tovább fokozta a háború borzalmait. Négy hónap alatt összesen 9521 V–1 rakéta csapódott be Nagy-Britannia területén. A V–1 támadásai csak azután mérséklődtek, hogy a kontinensen előrenyomuló szövetséges hadsereg felszámolta a Calais-tól északra kiépített kilövőállásokat. A nácik a „csodafegyvert” a háború során még Liége és Antwerpen városa bombázásakor alkalmazták, miközben 1944 szeptemberétől a másik náci csodafegyvert, a V–2 ballisztikus rakétát is harcba állították.
A háborút követően számos német fejlesztéshez hasonlóan a V-rakéták is a szövetségesek kezére kerültek, a német fejlesztéseken – és tudósokon – a szovjet és amerikai fél igazságosan osztozott meg. A V–1 és „testvére” aztán döntő hatást gyakorolt a hidegháborús haditechnikára, a későbbiek során a rakéta pusztító erejét atomtöltettel és a találati arány javításával akarták növelni. Bár ezek a fegyverek sohasem kerültek bevetésre, a német V–1 rakétának mégis döntő szerepe volt az amerikai robotrepülőgépek első generációjának megtervezésekor.
Forrás: rubicon.hu
