hellodelsomogy Dél-Somogy friss hírei egy helyen
Tizenöt éve kezdett rappelni a huszonkilenc éves “kazincbarcelonai” Rizner Dénes, azaz Deniz, akinek dalai egyre nagyobb tért hódítanak. Munkásságának sikere talán abban rejlik, hogy a külvilág hibáztatása helyett bátorító, pozitív szemléletű dalokat ír, amelyekben a hétköznapi hősökre helyezi a hangsúlyt. Az interjúnkból azonban kiderült az is, hogy figyeli az országban és a világban zajló eseményeket, és nem mindenről tud derűsen nyilatkozni. A több ismert magyar olimpiai bajnok közreműködésével leforgatott legfrissebb klipjének témájához méltó módon, a budapesti Olimpia parkban beszélgettünk a “nép hangjával”.
– Természetesen nem véletlen a helyszínválasztása ennek a beszélgetésnek, amely nem az egyetlen a friss dalod kapcsán. A napokban több helyen lehetett hallani veled interjúkat, most is épp a Petőfi Rádióból jössz. Ezek szerint aHalhatatlanok most egy áttörés a pályafutásodban?
– Velem most fordult elő először, hogy a mainstream média is nyitott felém, azaz több országos TV-csatorna és rádió is foglalkozott a dallal, készített riportot velem. Tehát, hála Istennek, úgy látom, hogy a média is nyitott lett erre, miközben azt tapasztalom, hogy az amit én ezzel a dallal kapcsolatban először éreztem, amikor megírtam, nagyon átjött a közönségnek.
– Mondhatjuk azt, hogy mainstremmé váltál?
– Amennyiben az a megfogalmazása a mainstream előadónak, hogy nyitott felé a mainstream média, akkor az vagyok. Azonban az emberek fejében ez a fogalom úgy él, mint ami a pénzre kihegyezett gagyi popzenét jelenti. Az én esetemben baromi sokan nem hiszik el, hogy nem így van, és a mai napig megkapom, hogy eladtam magam. Pedig én teljesen önerőből, egy kazincbarcikai gyárlakótelepről indultam el, nem volt kiadóm, menedzsmentem, és soha nem kerültem bele a pénzlehúzós körforgásba. Nem is szerettem volna. Attól még, hogy én szívvel-lélekkel alkotok valamit, és arra nyitott lett a média, az még totál underground dolog. Nyilván a dalok hangszerelése populárisabb, de ezt a szót sem szeretem. Akik a kezdetek kezdete óta figyelemmel követik a munkásságomat, azok teljesen tisztában vannak azzal, hogy milyen íve volt a munkásságomnak, mik történtek velem.
– De azért nyilván te is megkapod pályatársaktól, rajongóktól, hogy már biztos nem vagy a “régi”.
– Persze mindig vannak olyanok, akiknek úgy áll össze a fejében, hogy “rohadjál meg, ha pénzt keresel a zenéből”, és persze a zenésztársak közül is vannak olyanok, akikre húsz éve is háromezer-kétszázan voltak kíváncsiak, meg most is annyian, és most nyilván meg vannak keseredve, így nekik nagyon jó támadási felület vagyok. Arra viszont sokan nem gondolnak, hogy ha azoknak a dalai, akik támadnak, tele vannak káromkodással meg erőszakkal, akkor miből gondolják, hogy vállalhatóak lesznek bármilyen médium számára, vagy egy értelmesebb, koncertre járó felnőtt korosztály elmegy arra, hogy “mindenkinek a kurva anyját”?
“Sokan azt mondják hogy pop amit csinálok,de tényleg az a hip-hop, amit ti csináltok?Csak a keménykedés meg a fűszívás.Igazad van, ami én vagyok, tényleg egész más!”
– Kicsit ez olyan, hogy ha valaki a dalaiban folyamatosan arról beszél, hogy az egész világ gyűlöli, és ő az egyedüli magányos harcos, akkor nagyon nehéz elérni azt, hogy tömegek kövessék és szeressék.
– És ezzel most tök jót mondtál, mert magamon látom, hogy rajtam maradt egy kereszt. Mivel tényleg egy csóró gyerek voltam, ezért egy csomó számomban benne volt, hogy erre nincs pénz, arra nincs pénz, miközben nem magamban kerestem a hibát, hanem beleestem abba a csapdába, hogy emiatt mindenki mást hibáztassak. Így ha most mondjuk egy BMW-vel járnék, akkor sokan nem hallgatnának, mondván, hogy kerülök egy BMW-be, ha arról beszéltem tíz éve, hogy csóró vagyok. Szóval ez nagyon érdekes dolog, hogy ha valaki valamit sokat mondogat, akkor az rajta marad, illetve visszakapja a sorstól. Szóval igyekszem nem foglalkozni azokkal, akik támadnak, és nekem csak az számít, hogy úgy tudjak belenézni a tükörbe, hogy ne kelljen leköpni magam.
– Például mitől éreznéd magad úgy?
– A közönségem sem tudja, de voltak megkeresések multi cégektől, akik sokat ajánlottak volna azért, hogy bizonyos termékeket reklámozzak. Persze nagyon szar volt úgy nemet mondani, hogy mondjuk gyermekkorom óta szeretnék elmenni a Seychelle-szigetekre, és ebből a pénzből elmehettem volna. Szóval úgy gondolom, hogy ez az emberek hozzáállásán múlik: ha ők azt akarják meglátni a dalaimban, hogy ez egy direkt a pénzre kihegyezett kereskedelmi dolog, akkor őket úgysem tudom meggyőzni, hogy nem így van.
– Kanyarodjunk vissza a Halhatatlanokhoz: volt köze a dal megírásának a labdarúgó Eb körül kialakult elképesztő eufóriához, vagy már hamarabb készült?
– Semmi köze hozzá, ugyanis ezt tavaly szeptemberben írtam. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy az utóbbi két évben több hazai élsportoló megkeresett, hogy a sportáguknak nem írnék-e egy himnuszt, mert pár buzdító jellegű dalom nagy hatással volt rájuk. Csakhogy megrendelésekre nem nagyon szoktam ilyet csinálni (eddig csak egy ilyen volt, de az is azért, mert nagyon közel állt hozzám a téma), viszont Mizsér Attila olimpiai bajnok öttusázó nevét kiemelném, aki felvetette, hogy Magyarországnak nincs még olimpiai dala, ami az olimpikonoknak szól, nagyobb tömegeket meg tudna mozgatni, és ebben rám gondolt. Én akkor nem mondtam rá semmit, de gondolkoztam rajta, és amikor hazamentem, másfél-két óra alatt megszületett a szöveg. Szerintem érezhető is a dalon, hogy nincs benne feszengés, nincs túlgondolva, ebben tényleg szívünk-lelkünk benne van.
– Neked egyébként a sporthoz van valamilyen közvetlen kapcsolatod?
– Annyi közöm van hozzá, hogy kb. tizenöt évvel ezelőtt versenyszerűen atlétikáztam és fociztam, de nyilván ez csak megyei szintig jutott, így nem is gondoltam ezt túl komolyan. Viszont 1996-tól, tízéves korom óta a magyar olimpikonok sikereit töretlenül követem, és nem feltétlenül amiatt, mert mondjuk nekem a kajak-kenu a kedvenc sportágam, mert egyáltalán nem így van, viszont ha bárki a magyar címeres mezben Magyarországnak hoz sikereket, annak én drukkolok és örülök, így ilyen szinten kötődöm a sporthoz.
– Ennek fényében még felemelőbb lehetett együtt forgatni a dalhoz készült klip felvétele során ismert olimpikonokkal és paralimpikonokkal.
– Az volt az érdekes, hogy amikor írtam a dalt, akkor magam előtt láttam az arcát nagyon sok olyan olimpikonnak (például előttem volt az, amikor Gyurta Dani Londonban nyert négy évvel ezelőtt), akiről aztán nem tudtam, hogy benne lesznek a klipben (bár azt sem tudtam, hogy lesz klip). Aztán pedig nagyon jó érzés volt az, hogy egyrészt elvállalták a felkérést, másrészt pedig ezt úgy tették, hogy tisztában voltak a munkásságommal. Nagyon jó visszajelzés volt az, hogy nem az történt, hogy valaki írt egy dalt, és valaki megmondta nekik, hogy itt kell lennetek, ha tetszik, ha nem. Például Gyurta Dani vagy Kapás Boglárka már nagyon durván a felkészülése közepén volt, és napi három edzés közé szorította be, pedig simán megmondhatta volna bármelyikük, hogy bocsi, nem, másfél hónap múlva olimpia van. De ott szerettek volna lenni.
– Számomra nagyon sokat jelentett az, amikor Gyurta Dani a győzelme után azt mondta, hogy “15 millió magyart kellett végigvinnem ezen a 200 méteren”…
– Az én szövegemben is az van benne, hogy “több, mint tízmillió kéz az égig nyúl”. Ezzel nyilvánvalóan a határon túl élő magyarokra gondoltam. És igen, számomra is ez a nyilatkozata volt Daninak az, amelyik még szimpatikusabbá tette, vagy akár az, amikor elkészítette az elhunyt úszótársának az aranyérme másolatát, és elvitte Norvégiába, ahol egy norvégul elmondott beszéd keretében átadta a sportoló családjának. Ezek mind olyan üzenettel vannak a társadalom felé, amelyek nagyon fontosak azon túl, hogy valaki nyer egy aranyérmet.
– Szerinted miből fakadhat ez a fajta emberi tartás, hozzáállás? Csak akkor nyilvánulhat meg, ha valaki a csúcson van, vagy a hétköznapi küzdelmek során is?
– Úgy gondolom, hogy ennek a sikerekhez nincs köze, viszont ha valaki sikeres, és sokan figyelnek rá, akkor nagyobb a felelőssége. Ugyanakkor kis dolgokban is megnyilvánulhatnak ilyen történések. Hiszek a pillangóhatásban, hogy egy pici dolog történik, és az kihatással van mindenre. Tényleg a legapróbb hétköznapi dolgokban is benne lehetnek ilyen üzenetek.
“Az igazi hős nem Superman vagy Batman,a csoda ott él benned és bennem.Nem kell, hogy mengmentsd az egész világot,megteszik úgyis sok filmben a sztárok.”
– Neked ilyen értelemben mi a célod a népszerűséggel?
– Azzal a felelősséggel én pár éve szembesültem, hogy megjelenik egy dal, és rengeteg emberre van hatással. Az én esetemben ez, hála Istennek, pozitív dolog, hiszen a dalaim is pozitívak. Van azonban egy csomó előadó Magyarországon, aki arra biztat, hogy drogozzál, meg de jó kurvázni, hogy az erőszakról ne is beszéljünk, és azzal az emberek ugyanúgy tudnak azonosulni. Ezért ez hatalmas felelősség, amit én is érzek. Gondolj bele, hogy sokan magukra tetoválják a dalszövegeimet, iskolai tablókon, esküvői meghívókon szerepelnek a sorok. Így én olyan dalokat próbálok írni, amelyek túlmutatnak a szórakoztatáson, és mindig van valamilyen tanító jellegük, pozitív kicsengésük. Az értékrendem alapján utat próbálok mutatni.
– Tehát tudatos döntés volt az, hogy több komoly nézettséget hozó klipedben/dalodban pozitív üzeneteket fogalmazz meg?
– Ez nekem egy jellemfejlődés volt. Ha például valaki meghallgatja a régi dalaimat, akkor azokban azért érezhető az, hogy egy hatványozottan szegényebb megyében, Borsod megyében nőttem fel, és ott nagyon sokan abban a csapdában vannak, amit már említettem, hogy mindenki hibás, csak ők nem. Én is ezt vittem tovább, ezt az “úgysem fog sikerülni” szellemiséget. Aztán ahogy idősödtem, rájöttem, hogy nem így működik a világ, hiszen teremtő lények vagyunk, nemcsak szédelgünk a világban, és nézelődünk. Amikor rájöttem, hogy nem mindig a politikában, meg a törvényekben kell keresni a hibát, akkor lett egy, mondjuk úgy, pozitív szemléletem.
– Nekem például az első élményem veled kapcsolatban az A hazám című dal volt, amelyben még érződik a keserűbb hangvétel. Például: “az öltönyödben is csaló vagy, remélem gyógyszerre költöd az adómat”. Az egyik új kedvenc pedig a Csoda, amiben már azt is hallhatjuk, hogy “csoda, hogy az öltönyök mögött még vannak politikusok, akik tenni akarnak”. A kettőt összevetve érthetjük meg ezt a pozitív szemléletváltást?
– A hazám mondjuk abban az időszakban, a devizaválság idején született, amikor a politika a kőkemény gazdasági érdekek miatt baromi sok családot az utcára tett a bankokkal együtt. Nekem nem egy ismerősöm volt, akiről tudom, hogy öngyilkos lett emiatt. Ebben az időszakban nehéz lett volna pozitívan nyilatkozni ezekről a dolgokról, míg a Csodának viszont az egész hangvétele pozitív, így ott pedig a negatív hangvételt nehéz elképzelni. A politikusokkal kapcsolatban pedig, ahogy rappelem is, igen, vannak még csodák Magyarországon is. Ha mondjuk az emberek elfelejtenék a pártokat, a színeket, és csak arra fókuszálnának, hogy ki milyen ember, akkor azért lehetne találni olyan politikával foglalkozó embereket, akik nem a pénzt nézik, és tényleg tenni szeretnének. Én már láttam ilyet.
– Ha már említetted, akkor a devizahitelek mellett van egy másik téma is, ami szintúgy szinte minden családot érint, ez pedig a kivándorlás. Talán nem véletlen, hogy erről is született egy dalod. Mennyire érzed ezt komoly problémának?
– Őszintén szólva ez kurva nagy probléma, és egyáltalán nincs fajsúlyosan kezelve a médiában. A saját példámból tudok kiindulni, így például tíz gyerekkori barátom közül egyetlen egy maradt itthon, akinek már megvan a repülőjegye szeptemberre, így már egy sem lesz. De mondok még egyet: harmincöten érettségiztünk, és amiatt nem volt tízéves osztálytalálkozónk, mert körülbelül heten lakunk az országban. Szóval ez egy valós és nagyon nagy probléma. Van persze egy kis réteg, amelyiknek van arra lehetősége, hogy kimenjen tanulni, tapasztalatot szerezni, amivel az égvilágon semmi baj nincs, hiszen a világot látni kell, ne éljünk burokban. Van azonban egy sokkal nagyobb réteg, amely azért megy ki külföldre dolgozni, mert itthon nem tud megélhetést biztosítani magának, vagy a családjának. Nekem is, akik kint vannak barátaim, értelmesek, vannak köztük diplomások is, és olyanok, akikre rábíznád mondjuk a sarki kisbolt üzletvezető pozícióját. Olyan emberek, akik dolgozni szeretnének, megbízhatóak, és kint mosogatnak, vagy felszolgálnak. Persze vannak példák szép karrierekre is, de szerintem nagyon komoly gazdasági okai vannak a kivándorlásnak. Ami pedig még gusztustalanabb, hogy Európa arra rendezkedik be, hogy legyenek ilyen csóró országok, hogy az ottani megalázó kis pénzért, ami persze a magyar viszonylathoz képest sokkal jobb, sokan itt hagyják a rokonaikat, barátaikat, és kimenjenek dolgozni.
“Mikor hazalátogatok Borsodba,és este lecsúszna egy boroskóla,rá kéne csörögni a régi spanokra,a neveket pörgetem a telefonba’:az egyik Brighton, a másik London,a harmadik Florida, a negyedik Hongkong…”
– Erre szokták egyesek azt mondani, hogy nincs ezzel semmi gond, mindig voltak vándorlások.
– Én mondjuk nem emlékszem ilyen mértékű kivándorlásra, mert az teljesen más volt, hogy ’56-ban, amikor itt voltak az oroszok és megtorlások voltak, akkor elmentek az emberek, mint most, amikor a fűtésszámlák és tartozások miatt mennek el. Nyilván az Unió miatt a lehetőség is nagyobb, de még ezzel sem lenne feltétlenül baj, a gond ott van, hogy amikor beszélek ezekkel a barátaimmal, és kérdezem, hogy mikor jönnek haza, akkor nem akarnak. És nemcsak amiatt, mert a pénz és életszínvonal más, mert szarul érzik magukat amiatt, hogy mindenkitől távol vannak, hanem az itteni légkör a fullasztó számukra, hogy a politika mindenben benne van, látjuk a botrányokat, és semminek nincs semmilyen következménye, bármit meg lehet csinálni. És ebben igazuk is van. Nem éltem tartósan külföldön, így nem akarok senki feje fölött pálcát törni, persze, de én azt tudom, hogy nagyon vágytam eljutni több országba is, mert hogy mennyivel fejlettebb meg minden, aztán egy hét múlva mindig szarul éreztem magam.
– Erre pedig azt szokták reagálni, hogy az elvándorlók helyére jönnek bevándorlók, tehát nincs itt probléma.
– Tőlem vannak sokkal okosabb és hozzáértőbb emberek, nem én fogom megmondani a tutit, de én úgy látom, hogy azzal, hogy csoportok egyik országból a másikba ideiglenesen elmennek, azzal nem feltétlenül baj. Azzal van a rohadt nagy baj, ha lehet hinni a híradásoknak, hogy úgy mennek be egyik országból a másikba, hogy azonosíthatatlan, hogy kik ők. Miközben Mexikóban agyonlőnek a határon, hogyha te oda be akarsz menni, itt meg fel vannak háborodva politikusok, hogy miért nem engedik be őket, mindenféle papírok nélkül. Én azt látom, és nem valami konteó miatt, hogy van egy üzleti érdek, amelynek ez valami miatt jó. Én nem hiszem el, hogy egy felnőtt, 40 IQ-pontnál többel rendelkező ember azt mondja, hogy az normális, hogy azonosítatlan személyű emberek bemennek az országba. Ezt nem akarom elhinni, hogy ezt normálisnak tartják. A másik része pedig az ennek az egésznek, hogy sokan tényleg katasztrofális helyzetből jönnek, és valamilyen szinten kötelessége lenne ennek a rendezésében felelősséget vállalni a többi országnak is, csakhogy éppen nem azoktól várják ezt el, akik odamentek háborúzni. Szóval egy nagyon komoly kettősmérce van. Ez egy katasztrófahelyzet, ami a világban történik. Akik pedig ténylegesen rászorulnának, mert oda lett a házuk, az életük, és nem gazdasági bevándorlók, elesnek a lehetőségtől, mert más megítélés alá esnek. Tök fura, hogy pont az fogja megszívni, akinek tényleg segítségre lenne szüksége.
– Gondolkoztál-e már esetleg azon, hogy kifejezetten a terrorizmusról is írj egy dalt?
– Van a Vesszen el című dalom, amelynek a mondanivalója és a klipje érintőlegesen foglalkozik ezzel, de egyelőre nem fogalmazódott meg bennem, hogy hogyan lehetne. Jelenleg annyira le van húzva az emberek életkedve, és mindenhonnan ez folyik, hiszen nap mint nap történik valami, hogy ha én most zenében is ezt sulykolnám, az már lehet, hogy sok lenne. Az tény, hogy ami itt történik Európában, az döbbenetes, hiszen néhány évvel ezelőtt legfeljebb a híradásokban láthattunk ilyesmit, de mondjuk Bagdadtól nem közelebb. Most meg már itt van a szomszédban. Európában ez már, nagyon idézőjelesen mondva, egy “természetes” dolog lett.
– Zárásként, térjünk vissza a munkásságodhoz: 2014-ben az Egyetlen című dalod az év dala lett a Fonogramon, idén pedig az új lemezed, A nép hangja nyerte meg az év hazai rap vagy hip-hop albuma címet. Mi a következő cél?
– A díjak mindig nagyon jól esnek az embernek, és nekem egy nagyon elismerés volt, hogy most szakmai díjat kaptam, 2014-ben pedig közönségdíjat. A sikereket azonban nem feltétlenül ebben mérem. Tizenöt éve foglalkozom ezzel, és a legnagyobb kihívás számomra az, hogy mint előadó, meg tudjak újulni, ne legyek unalmas. Sokan mondják, hogy elérni a sikereket sokkal könnyebb, mint megtartani. És ezt abszolút érzem én is a bőrömön. Nekem a legnagyobb cél az, hogy ne úgy menjen el az életem, hogy olyan munkában ülök, ami nem én vagyok, amit csak azért csinálok, hogy hónap elején kapjak egy fizetést. Úgy szeretnék élni, hogy szeretem, amit csinálok, meg tudok belőle élni, és tudok is adni az embereknek.
Fotók: Béli Balázs, alfahir.hu
