Otthon / Kultúra és Tudomány / Csajághy György: Ismertető a magyar őstörténetről
A kép forrása: internet

Csajághy György: Ismertető a magyar őstörténetről

Csajághy György: Ismertető a magyar őstörténetről

I.

A magyar őstörténetről-vázlatosan.

Bevezető gondolatok

A magyarság önazonosság- és nemzettudatát befolyásoló őstörténeti kép napjainkban rendkívül zavarossá vált. Ennek több oka van (és lehet). Jól érzékelhető változás a XIX század második felére tehető, melynek egyik oka a bennünket hosszú ideig sújtó Habsburg elnyomásból adódhat.

A kétfejű sas karmai közt – A Habsburg elnyomás mítosza - Sárdobáló (a kép forrása: internet)
A kétfejű sas karmai közt – A Habsburg elnyomás mítosza – Sárdobáló (a kép forrása: internet)

 Ez ugyan tényszerűen, írott forrásokkal bizonyíthatatlan, de a közvetett, rejtett ok sejthető. Az könnyen belátható, hogy az elnyomó hatalomnak érdeke volt a magyar hősi múlt eltüntetése, másféle eredet-elmélettel való felcserélése (alább erre visszatérek). Oknak látszik az is, hogy a dicső múltat követő hosszú hanyatlásban elgyötört – kezdetben és elsősorban külhoni – magyarság dilettáns álmodozóinak különféle elméletei talán így akarták igazolni népünk mindenkit felülmúló nagyságát és mindenkinél régebbi ősiségét. Ez az igyekezet – noha számos korábbi előzmény létezett a határokon belül is –újult erővel tört fel az orosz megszállás megszűnésével bekövetkezett (rendszerváltásnak mondott) időszakban, az 1990-es évektől. Újabban pedig többekben felvetődött, hogy az szinte a világ számos népével kimutatott „rokonság,” s a lassan már-már mindenki „ősmagyar gyökerű” felfogás elburjánzásának az esetlegesen globális érdekek mentén irányított volta is. Ez utóbbi feltételezésre választ adni lehetetlen. A csaknem tébolyba hajló elméletgyártás ma már tökéletesen „önjáró” irányítás nélkül is – ha volt ilyen. Egy azonban bizonyos: aki mindenki akar lenni, végül senkivé válik.

A magyar őstörténeti felfogásoknak ma alapvetően három nagy csoportja különböztethető meg. Az első a történeti forrásokra, régészeti leletekre és hagyományokra támaszkodó, de mára sajnos alapjaiban meging(at)ott szkíta és hun, pontosabban a régi nagy lovaskultúrákhoz kapcsolódó eredettudat.

A boszniai "piramisok" (a kép forrása: internet)
A boszniai “piramisok” (a kép forrása: internet)

A másik a „hivatalos”, nyelvi kötődések nyomán utóbb kialakított finnugor származás-elmélet. A harmadik pedig a Kárpát medencei előembertől kezdődő, a boszniai (ál)piramisok 30 ezer éves hun-ősmagyarjain, az Atlantisz-Mu típusú elméleteken és az ókori Kelet minden népén, afrikai fekete magyarokon, továbbá ógörögökön, indiánokon, keltákon, a Húsvét-szigeti népességen, stb. át folytatódó, egészen az UFOK-ig terjedő ősmagyarság tébolyító káosza, melyeket igyekeznek egyesíteni. Jelen ismertetőben az első két felfogásról fejtek ki néhány gondolatot. A harmadik csoport valójában a magyar őstörténet szétziláló, „ezerfejű sárkányra” emlékeztető elmélethalmaz, mely a magyarság- és nemzettudat szempontjából rendkívül veszélyes. Ez – éppen a szétágazó volta miatt – e helyütt nem részletezhető (ezekről számos cikkben beszámoltam és továbbra is folyamatosan értekezem a megjelenő munkáimban).

A hagyományos magyar őstörténetről

A magyar őstörténet szkíta („szittya”)-hun eredettudatot tükröző (ám nyilván a kérdés árnyaltságát nélkülöző), felfogásával nagyjából az 1800-as évek második feléig terjedő időszakig nem volt különösebb gond. A változást a (már jóval korábbi, a magyarságtól független és idegen, külországi személyek nyelvészeti megállapításaira visszavezethető) finnugor eredetszemlélet előtérbe kerülése okozta.

Szkíta kincs (a kép forrása: internet)
Szkíta kincs (a kép forrása: internet)

Ez az irányzat azonban eleinte nem nagyon érdekelte az akkor is nehéz időket élő magyarság többségét. A lassan terjedő finnugrista felfogás elsősorban a korabeli intelligenciának csak az újdonság vonzását kedvelő szűk rétegében hódított. A műveltebbek nagy része és a köznép viszont szívósan ragaszkodott a korábbi eredettudatához. A bontakozó finnugrizmus a pallérozott elmék számára meglepő volt, s ez ellen – már a kezdetektől, s utóbb is – többen felemelték szavukat.

A régi – sokunk által máig vallott – lovas népekhez való tartozást, tehát a szkíta-hun-avar („fő”) „vonal” határozza meg. Ez magában foglalja a türk/török és iráni népek rokonságát (a

2

beolvadt mongolid és mongoloid etnikai összetevők figyelembe vételével). Ez a megalapozott nézet, az e helyütt teljességgel fel nem sorolható történeti források1 özönével, valamint a régészeti leletek tényszerűségével igazolható. Természetesen ide tartoznak a mindezeket alátámasztó összehasonlító népzenei, néprajzi, orientalisztikai és számos más kutatási területről ismert eredmények is.

A kép forrása: internet
A kép forrása: internet

Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a régi lovas népek mai (kaukázusi, törökországi, perzsa, közép-és belső-ázsiai türk, iráni és mongol) utódainak kollektív emlékezetéből fakadó szóbeli hagyományairól sem, melyek szintén a magyarokkal való rokonságról (vérségi kapcsolatokról) vallanak. A finnugristák szerint azonban a nyugati krónikások mindezt csak a keleti lovas népek és a magyarok hasonló megjelenéséből következtették tévesen. No, de mit kezdjünk a keleti forrásokkal és az ott élő népek meggyőződésével? S mit kezdjünk a magunk gesztáival, krónikáival Anonymustól kezdve? A sok ezer feljegyzéssel, adattal, lelettel, s a sokmilliónyi keleti ember a magyarokat rokonnak valló meggyőződésével (melyet iskoláikban is tanítanak)? Mindenki téved, csak a finnugristák tévedhetetlenek? Vajon valóban így van ez?

A „hivatalos” elvárásnak megfelelő történettudomány képviselői saját írott forrásainkat gyakran csekély értékűnek vagy használhatatlannak ítélik, azt a képtelenséget feltételezve, hogy már a külországi egyetemen tanult Anonymus is tévesen, a nyugati feljegyzésekből vette át a magyarok szkíta eredetét, és a „szittya” földről való kijövetelét, ahonnan korábban „az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király” jött a hunokkal Pannnónia földjére.2 A finnugrista szemléletű történészek szerint azonban – az eredet tekintetében – nincs közünk a szkítákhoz, hunokhoz, avarokhoz.

Anonymus szobra (a kép forrása: internet)
Anonymus szobra (a kép forrása: internet)

Kétségkívül fontos a józan forráskritika – Anonymus és más későbbi krónikaíróink esetében is –, ezt eleve megköveteli a tudományosság és a történészi gyakorlat. Viszont ilyen, a saját forrásait lesajnáló, nevetségessé tevő, néha gyalázó magatartást a világ egyetlen népénél-nemzeténél sem lehet tapasztalni, csak az elmúlt félezer év alatt lassan lelki beteggé vált magyarság esetében, ahol egyes (magyar és magukat annak mondó) tudósok saját forrásaik hitelét alapjaiban kérdőjelezik meg. Teszik ezt akkor, amikor a körülöttünk élő egyes „jószomszéd” népek történészei saját maguknak – a mi rovásunkra! – hazug őstörténeteket találtak ki. Nekünk azonban a II. világháborút követő kommunista-szocialista rendszer megtiltotta a szkíta és hun eredettudat felelevenítését, mert ez – többek közt – sértette a „jószomszédok” „érzékenységét”. Módfelett érdekes egyébként, hogy e népek egyáltalán nem voltak, és ma sincsenek tekintettel a mi „érzékenységünkre”, a trianoni döntés után sem. Ezek után különösen meglepő, hogy – országunk kétharmadának elrablása után – csakis ők lehetnek „érzékenyek”, nekünk pedig ez tilos …

A kép forrása: internet
A kép forrása: internet

Sokan belátták, hogy a nyelvrokonság önmagában kevés bizonyítékot ad, s rádöbbentek arra, hogy más tudományok megerősítése is szükséges, köztük a genetikai és antropológiai összefüggések sem hanyagolhatóak el. A magyarság őstörténettel összefüggő embertani arculata tekintetében (az eltérő eredmények, és a kevertség ellenére) világosan bebizonyosodott, hogy nem a finnugorokhoz, hanem elsősorban a lovas kultúrákhoz mutatkozik komolyabb kötődés. Pontosabban: a finnugor népekre jellemző embertani arculat átfogó jelenlétét a magyarság esetében nem lehetett kimutatni (még az ún. „köznépi” rétegben sem). 3

A kép forrása: internet
A kép forrása: internet

Az embertani megállapítások mellett, ma már több, a magyarokat (illetve a magyarokat is) érintő genetikai vizsgálat eredményeiről tudunk (Hideo Matsumoto, Béres Judit, Raskó István, újabban Ornella Semino [és szerzőtársai] stb.).4 E vizsgálatok eredményei azonban

________________________

1. Részletesség és a teljesség igénye nélkül: magyar geszták, krónikák, nyugati, és bizánci feljegyzések, a IX-XI. századokban élt mohamedán (részben a Dzsaiháni /Dsaihânî/-hagyományt követő) szerzők munkái, kaukázusi források, valamint kínai stb. feljegyzések nyomán levonható következtetések.

2. Anonymus, 2/I. Szcítia. 1977-es kiadás, (magyar ford.) 78.

3. Bartucz, én. Éry, 1994. Henkey, 1993. 2002., Fóthi 1998. Tóth, 1969. stb.

4. Matsumoto, 1988. Tauszik, 1990. Érdy, 2005. Béres, 2003. Semino, 2000. stb.

3

(egymással összehasonlítva) nem egyszer ellentmondásosak. Az ellentmondások okai sokfélék lehetnek. Köztük előfordulhatnak az eltérő módszerek (?), az esetleges prekoncepciók (?), a mintavételek helyszíne, s a minták száma, illetve a viszonylag kevés fosszilis mintából való következtetés és egyéb körülmények. Egyetlen közös vonásuk mégis van: úgy tűnik, hogy a mai magyar génállományból kimutatható finnugor jellegzetességek minimálisak, elhanyagolhatóak vagy lényegében hiányoznak, illetve (Árpád magyarságának esetében a nem reprezentatív mennyiségű csontváz vizsgálata miatt) nem meggyőzőek.5

A kép forrása: internet
A kép forrása: internet

A genetikai kutatások sorából viszont kiemelendőek (Tóth Tibor antropológus és Benkő Mihály történész kutatásait folytató) Bíró András (humángenetikus, antropológus) eredményei, melyek az elsősorban közép-ázsiai Kazakisztánban élő madjar (mazsar, madzsar) néptöredék és a magyarság részben igen hasonló (Y-kromoszómával összefüggő) genetikai tulajdonságaira mutattak rá.

A témához tartozik a (finnugrisztika „leányvállalataként” működő egyes „hivatalos-mérvadó” honi turkológusok heveny támadását váltotta ki, már magával a madijar népnévvel kapcsolatban is. Erőltetett és nyakatekert etimologizálásuk lényege, hogy a madijar nevet egybevetik, illetve azonosítják a „mad-i-jar” kazak szóösszetétellel. Nézetük szerint ez a kifejezés a muszlim (mohamedán) vallással, annak követésével, s ezen keresztül Mohamed prófétával, az iszlám alapítójával van összefüggésben. E szerint a szóösszetétel a „Mohamed-

barátja”, illetve a „Mohamed segítője” értelemmel bír, s mindez azt hivatott igazolni, hogy az említett madijar néptöredéknek és nevének semmi köze sincs a magyarokhoz. E felfogás sokunkat egyáltalán nem győzött meg.

Ugyanolyan erőltetett etimologia ez, miként a hagyományos nyelvészeti megközelítésben a magyar népnév manysiból való eredeztetése, és más finnugor népek nyelveivel való összemosása.

Manysik (a kép forrása: internet)
Manysik (a kép forrása: internet)

A finnugrista nyelvészeti vélemény szerint a manysi ’many’-szóból származtatott ember (férfi?) jelentésű, illetve a mári (cseremisz) ’erge’, és a finn ’ürke’ hasonló értelmű szavakkal állítólag azonos szemantikájú finnugor-ősmagyar ’er’ és ar’ (ugyancsak ember) kifejezések mindkét oldalról eredményezték volna a magyer (mogyer)-megyer-magyar népnévet. Megjegyzem, hogy az ’er’, ’erkek’ (vélhetően az ótürkből származó) szó mai török nyelvben is férfit jelent (mint megannyi más, „finnugornak” bélyegzett szó esetében is megtalálható a hasonló alakú- és értelmű türk/török megfelelője).

Érdekes különben, hogy a Mohamedből kiinduló, „veretes” etimologizálás kapcsán nem hallani a „keményvonalas” (az ebet mindenáron karóhoz kötni akaró) finnugrista nyelvészek kórusát, a mesterkélt vélekedés gyenge volta miatt. Bezzeg, mikor a hungár népnevet a hunokkal hozza kapcsolatba valaki! Akkor már hallatják a hangjukat. Pedig a onogurból levezett hungár

_________________________

5. Meglepő, hogy egyes genetikusok a magyarságot eleve hangsúlyozottan „kevert” népként vizsgálják, miközben ez a visszatérő prekoncepció fel sem vetődik német (germán), különböző szláv, francia, olasz, spanyol, angol stb. népek esetében, akik legalább annyira, „kevertek”, ha ugyan nem kevertebbek. Természetesen a hazai nemzetiségeket sem említik kevertnek. Érdekes, hogy némelyek ugyanakkor leválasztva, külön nép(elem)ként vizsgálják pl. a székelyeket (és más magyar néprészeket), akiknek egy tőről fakadása a magyarokkal kétségtelen.

Székely édesanyák (a kép forrása: internet)
Székely édesanyák (a kép forrása: internet)

Ennek oka vélhetően az, hogy éppen a székelység sajátosan megőrzött hun-tudata sehogy sem fér a finnugorskatulyába”, melybe a toposzból nem engedő „hivatalos” nyelvtudomány, és nézetét átvevő más tudományok a magyarságot általában véve belegyömöszölték. Némely genetikusok továbbá az ázsiai emberek tekintetében (embertani-genetikai vonatkozásokban) hajlamosak kizárólag mongolos jellegekre gondolni, noha mint az antropológiai és régészeti szakirodalom világosan közli Ázsiában nem csak mongolidok éltek és élnek, hanem ősidők óta europidek is (a már említett afanaszjevói kultúra, valamint az ázsiai lovas népek egyik embertani összetevőinek alapjául szolgáló andronovói műveltség, s ezek leszármazottai). Antropológiai tekintetben e keleti vonások meghatározóan europid és europid túlsúlyú, különböző mértékben fedett mongolos (europomongolid, [mongoloid, pl. turanid] ) jellegeket mutatnak, melyek azonban valószínűleg nem Európában, hanem Közép- és Belső-Ázsia illetve Dél-Szibéria határvidékein, valamint Európa és Elő-Ázsia találkozási pontjain (pl. Kaukázus) alakulhattak ki. A magyarság embertani arculatában komoly szerepet játszó (közép- és belső-ázsiai) europid (pamirid [pamiro-fergánai], kaspi, és a turanid (europomongolid) kategórián belüli különböző embertípusok és keverékeik elsősorban a türk/török és iráni népekre jellemzőek, s ezek részben és elsősorban az ún. andronovói műveltséggel hozhatók kapcsolatba. Ugyanakkor lényegesek a kaukázusi (taurid, armenoid, keleti dinaroid stb,) típusok és ezeknek az egymással, valamint a turanidokkal illetve pamiridekkel keveredett változatai.

4

népnév is ugyanoda vezet (jól tudjuk, hogy „hivatalos” álláspont onogur név tekintetében átvételt, hatást állapít meg). A László-féle kettős honfoglalás feltételezés szerint a magyar etnogenezisben résztvevő későavar-onogur (feltehetően vegyes, magyar-török nyelvű) népesség (ahol nem zárható ki az iráni nyelvek hatása sem) többszörösen kapcsolatba hozható a hunokkal.

Kettős honfoglalás (a kép forrása: internet)
Kettős honfoglalás (a kép forrása: internet)

A hungár-hun összevetés kapcsán tehát eleget hallottunk a nyelvi dilettantizmusról. Szabadjon egy („költői”) kérdést felvetni: miért tiltakoznak ily vehemensen a nyelvészek (s a velük egyetértő más tudományágak képviselői) a kazakisztáni madijarok és a mongol altáji mazsarok (madzsarok) rokonsága(és minden más) ellen, ami a magyarok lovas népekhez való kapcsolatára utal? Miért nem tiltakoznak a manapság mindent elborító, valóban tudománytalan, őstörténeti téboly ellen? Ennek ugyanis éppen ideje lenne!

Van azonban a lovas népek felé mutató olyan összefüggés, amely a finnugristák és a legkülönbözőbb őstörténeti elképzelések híveinek számára is cáfolhatatlan igazságot hordoz. Nem más ez, mint a magyar népzene (meghatározó), pentatonális ősrétegének a kétségkívül közép-és belső-ázsiai (illetve a térséggel határos dél-szibériai) eredete. Erre alább visszatérek.

Néhány szó a magyarság állítólagos finnugor eredetéről

Az mindenekelőtt leszögezhető, hogy a finnugrista eredetelmélet egyetlen tudományosan értékelhető hozadéka a magyar és finnugor nyelvek közt (valóban) fennálló kapcsolatok kimutatása. Súlyos hiba viszont, hogy a hazai nyelvészek zöme a magyar és türk (köztük ótürk) nyelvi összefüggéseket „felvett” és „átvett” elemként értékeli, miközben ezek a magyarság etnogenezisében a csekély ugor (finnugor) komponenssel szemben részint az egyik alapvető, a korábbi lovasnépekből sarjadzó összetevő jelenlétét mutatják.

A kép forrása: internet
A kép forrása: internet

Másfelől pedig egy ősi, hajdan lehetségesen létező, (nem a finnugornak nevezett népekhez kötődő) ázsiai protomagyar ősnyelv létezésének kérdését is felvetik. Érdekes alternatívát vázol fel Angela Marcantonio nyelvész meglátása, mely a magyarság nyelvét lényegében belső-ázsiai nyelvnek tekinti6 (mely többek szerint egykor talán tömegek által, nyelvjárásokkal beszélt ázsiai „ősnyelv” is lehet). A „nyelvrokonság” különböző népek közt többféleképpen is létrejöhetett. Marcantonio nem elvetendő meglátása lényegében magától adja azt a további feltételezést, mi szerint egy lehetséges „protomagyar” ősnyelv akár egyaránt erősen hathatott mind a finnugor, mind pedig a türk/török nyelvek kialakulására. Mindez megmagyarázná azt a jelenséget is, hogy a magyar nyelv ún. „ősi finnugor” szókincse miért nincs meg legalább megközelítően egységesebben az összes finnugor nyelvben.

A magyarság északi (finnugor) eredetének első írásos „bizonyítékát” Aeneas Sylvius Piccolomini – utóbb II. Pius pápa (1405-1464) – Cosmographia című művében vélték megtalálni. A finnugor eredet-szemlélet jelesei által mindig előszeretettel emlegetett alkotás állítólag 1458-ban keletkezett7 (mások szerint később, 1461-ben bővült). A probléma azonban már ott kezdődik, hogy Piccolomini valószínűleg nem ezen a címen írta (nagyrészt korábbi ókori szerzőktől és másoktól válogatás-ellenőrzés nélkül átvett adatok alapján írt) munkáját, hanem csak később nevezték el Cosmographiának, miután a mű részeit a XVI. században egyesítették. A mű magyarokra vonatkozó adatot tartalmazó részének eredeti címe „De Asiae” volt. Magának az adatnak a „története” – már eleve annak áttételes volta miatt is – többféle bizonytalanságot tartalmaz. A szerző ugyanis egy veronai utazótól (némelyek szerint szerzetestől, mások szerint kereskedőtől) hallotta, hogy egy északon, a Tanaisz (Don) folyó forrásának környékén élő barbár népnek ugyanaz a nyelve, mint a Pannóniában élő magyaroknak.

II. Piusz pápa (a kép forrása: internet)
II. Pius pápa (a kép forrása: internet)

Mindenekelőtt két igen fontos kérdés vetődik fel, de egyikre sem várhatunk megnyugtató választ. Ki a titokzatos veronai? Kilétére többen következtetnek, de továbbra is fennáll a bizonytalanság. Piccolomini által „a mi veronaink”-ként emlegetett személy többek szerint Caius Plinius Secundus (történetíró, Kr.u. 23?-79.). Mások a Pliniust másoló, utazó-író Caius

____________________

6. Marcantonio, 2006. 156.

7. Zsirai, in. 1943. 31.

5

Iulius Solinust értik alatta, tévesen Piccolomini kortársának vélve őt, noha a Kr.u. III. században élt. Bakay Kornél régész-történész szerint Solinus egyik XIV. sz.-i követőjéről, talán Iulius Pomponius Sabinusról lehet szó, akit „Pseudo-Solinusnak” nevez.8 Másfelől, ha ő, vagy bármely más utazó a saját tapasztalatát adta át, s maga bizonyosodott meg a nyelvek egyezéséről, akkor vajon miképpen döntötte ezt el? Talán tudott magyarul? Sajnos, a veronai nyelvtudására vonatkozó utalások nincsenek, így a kérdés feloldhatatlan marad.

A Piccolomini-féle adatról a kortárs Thuróczy János (1435?-1489?) magyar királyi ítélőmester, történetíró is tudott. Krónikájában ezt említi is, ám a De Asiae (utóbb Cosmographia) nyomán egyértelműen Szkítiáról írt. „(…) Pius római pápa is megírja Történelmében hogy a hunok, átkelvén a meótiszi mocsarakon, Európába jöttek, és elfoglalták a Tanaisz és a Duna között elterülő egész barbár világot. Ugyancsak ő mondja, hogy beszélt egy veronai származású emberrel, aki éppen napjainkban átkutatta Szkítia vidékét és azt beszélte, hogy az ázsiai Szkítiában ott, ahol a Tanaisz folyó ered, a Pannóniában lakó magyarokkal egy és ugyanazon nyelvet beszélő emberekre bukkant.9

A kép forrása: internet
A kép forrása: internet

Néhányan idézik a Cosmographia eredeti latin, és magyarra fordított vonatkozó részleteit, ahol valóban Szkítia említődik, de nyoma sincs olyan utalásnak, mely egyértelművé tenné, hogy ott kifejezetten az állítólagos obi-ugorok és a magyarok azonos nyelvéről írt volna a szerző. Zsirai Miklós (nyelvész) azonban nem így látta, s téves meggyőződésének megfelelően egy kiragadott latin szövegrészlettel (a forrást nem említve) kívánta igazolni, a Cosmographia általa félreértett, vagy szándékosan elferdített adatát a magyar és obi-ugor nyelvegyezésről. „Már Aeneas Sylvius Piccolomini […] Cosmographia című munkája újságolja a vogulokról-osztjákokról, hogy »quorum eadem lingua sit cum hungaris pannoniam incolentibus«.10

Már többen rámutattak arra, hogy a Cosmographiából valójában a finnugristák kívánalmaival ellenkező eredmény bontakozik ki. A logikusan felépített cáfolatok közt a legrészletesebben Bakay Kornél fejtette ki véleményét.11 Tanulmánya világossá teszi, hogy Piccolomini pusztán az ázsiai szkítahunmagyar összefüggésről írt: »Szkítia, ahonnan Atilla és hasonlóképpen a magyarok is származnak, mert a magyarok is szkíták, amiképpen azok magyar nyelven beszélnek (…) az északi Szkítiából vonultak Európába a hunok, azok a vad népek, akikről Jordanes és mások is azt állítják, hogy boszorkányoktól és démonoktól születtek, s akik minden barbár népet leigáztak a Tanais és a Duna között«12

Amennyiben hiszünk Piccolomini művének magyarságot érintő részletében, vagyis az abban szereplő veronai utazó közlésének, úgy kétségtelen, hogy az általa szolgáltatott adat éppen a magyarok szkíta eredetére utal. Ezen nem is lepődhetünk meg, hiszen Eurázsiában a magyarok szkíta és hun eredete köztudott volt (többnyire ma is az). Az Asiae-Cosmographiára (s a Commentarii önéletrajzi írásra) hivatkozó Zsirai által rosszul értelmezett (vagy elferdített) ugor-magyar nyelvi azonosságra vonatkoztatott adat viszont hamis megvilágításba helyezi a kérdést, s alkalmatlan arra, hogy bizonyítékként szolgáljon. Helyesen jegyzi meg Halasy-Nagy Endre, hogy Zsirai előtt ezt a „bizonyítékot” nem is használták a finnugrizmus honi nyelvész és nyelvészkedő „alapító atyái”, Sajnovics Jánostól kezdve Hunfalvy Pálig.13 Mindezek ellenére mégis úgy tűnik, hogy a ma élő meggyőződéses finnugrista nyelvészek töretlenül hisznek Zsirai meglátásában.

Az írott (külhoni és a magyar) forrásokkal, valamint a magyar hagyománnyal ellentétes, eleinte kizárólag idegenek által erőltetett finnugor elmélet egyik „gyökérszála” az 1500-as évek elejére nyúlik, majd kibontakozás folyamata az 1700-as évek első harmadától követhető

_______________

8. Bakay, 2013. 30. Halasy-Nagy, in. 2011. 43.

9. Thuróczy, 1978. 39.

10. Zsirai, in. 1943. 31.

11. Bakay, 2013. 25-26.

12. Bakay, uo. latin nyelvű 85., 86., 87. jegyzet (Pii II. Asiae… 1531. 68.) magyar fordítása.

13. Halasy-Nagy, in. 2011. 41.

6

nyomon. A magyarságot finnugorrá változtató szemléletelőhírnökeinek” egyike a Siegmund (Sigismundus) Freiherr von Herberstein (1486-1566).14 A bontakozó „nyelvészeti” irányvonal nagyjából Philip Johan von Strahlenberg (1646-1747)15 kezdődött, Johann Eberhard Fischerrel (1697-1771),16 August Ludwig von Schlözerrel (1735-1809)17 és másokkal folytatódott.

Freiherr Siegmund von Herberstein (a kép forrása: internet)
Freiherr Siegmund von Herberstein (a kép forrása: internet)

Az említett „nyelvészek” (inkább nyelvészeti, földrajzi és néprajzi kijelentéseket megfogalmazó személyek) közt Herbestein és Strahlenberg teljes mértékben műkedvelő volt. Herberstein 1517-ben (1516-ban?) és 1526-ban történt diplomáciai utazása nyomán (többnyire hallomás alapján) írt az északi népekről, így a Permiától északra található Jugriáról (Juhariáról), s annak lakóiról. Írásával megvetette az ágyát azon gondolatok továbbszövésének, melyek végül a magyarok s az utóbb obi-ugornak nevezett népek (vogul-osztják [manysi-hanti]) közös eredetének hamisan „kisarkított”, dogmává vált nézetét eredményezték. Az északi népeket „butának”, az állítólagos magyar-rokon osztjákokat Szibéria legostobább népének tartó (germán gőggel telített) Strahlenberg, Prodromus c. első munkája (egyben alapműve) 1726-ban jelent meg, majd utóbb átfogó és terjedelmesebb művet is alkotott. Félszáz körüli magyar szót hasonlított össze különböző finnugor népek szavaival olyképpen, hogy nem tudott magyarul (s a finnugor népek tekintetében is többen kétségbe vonják a nyelvtudását).18

Fischer az 1768-ban Szentpéteváron megjelent Sibirische Geschichte c. könyvében (a Belső-ázsiai hun utód ujgurokat [uygur] és obi-ugornak ismert jugrikat összekeverve) vélekedett arról, hogy az észt, finn, lapp, permi, vót, cseremisz finnugorok, valamint a (szintén hun-utód onogundur-bolgár eredetű, ogur-török nyelvű) csuvasok és a magyarok nyelve közös. Kiváltképp hangsúlyozta a magyar és vogul-osztják nyelv azonosságát.19 Az egyébként művelt (teológiát, orvostudományt, gyógyszerészetet, történelmet, jogot, matematikát, statisztikát tanult), ám magyarul nem tudó, viszont magyargyűlölő Schlözer, Fischer munkásságát népszerűsítette a Probe Russischer Annalen (1768), és az Allgemeine Nordische Geschichte (1771) c. könyveivel. Munkáiban ugyanakkor (a németekben, osztrákokban már a középkori frank birodalom kiépülésétől kezdődően ott lappangó s a történelem során fel-felbukkanó) felsőbbrendűségi mánia is megnyilvánul, mert a népeket az uralkodásra való hajlamuk alapján osztályozta, mondván, hogy „a finn népek egyike sem uralkodó nép… .” A magyarokat némileg kivételnek tartotta, megjegyezve, hogy „…ők sem egy uralkodásra termett nép (…), hanem szomszédaik martaléka, játékszere, akiknek ennek következtében saját történelmük nincs is.20 A finnugrizmus (magyarokat alsóbbrendűnek tekintő) germán „atyáira” jellemző, hogy igen gyengén, vagy egyáltalán nem beszéltek finnugor nyelveket, s magyarul sem tudtak. Ez azonban mit sem zavarta őket ezek összehasonlításában.

Herbestein és Strahlenberg műkedvelő észrevételeihez hasonló Sajnovics Nepomuk János (1733-1785 matematikus, csillagász, jezsuita szerzetes) és társa, Maximilian Hell (1720-1792 szintén jezsuita csillagász)21 nyelvészeti „szaktudása” is, akik (a gyengeelméjű) VII. Keresztély dán-norvég király meghívására (Mária Terézia okkal feltételezhető támogatásával)22 1768-ban

_________________

14. Német császári tanácsnok, Miksa, és V. Károly német-római császár oroszországi követe. Tanult alapok nélkül, pusztán utazási megfigyeléseinek nyomán „történészként” és „etnográfusként” is említik.

15. Eredeti neve Tabbert, német származású svéd katonatiszt, orosz hadifogolyként Szibériában végzett megfigyeléseket.

16. Történésznek és nyelvésznek leírt személy, az Orosz Tudományos Akadémia tagja.

17. Történetíró, őstörténész, Szentpéterváron is dolgozott, Göttingában egyetemi tanár.

18. V.ö.: Bakay, in. 1993. 1-14., http://www.mvsz.hu/mtf/mtf/01b.html

19. V.ö.: Bakay, 1994. 31. http://www.mvsz.hu/mtf/mtf/01b.html

20. Bakay, 1994. 32.

21. A tényleges királyi meghívást Hell kapta.

22. Ilyen utazás ma sem képzelhető el komoly anyagi támogatás nélkül. Felvetődik a kérdés: vajon honnan tudhatott (az egyes források és orvosi vélemények alapján gyengeelméjűnek, sőt elmebetegnek tartott) VII. Keresztély (Christian den Syvende 1749-1808) a Bécsben működő Hellről, miért rá esett a választása, s miként sikerült a magyar Sajnovicsot beemelni a kutatásba? Mária Terézia (1740-1780) idején lehetetlen lett volna az utazás megfelelő diplomáciai előkészítés nélkül, s ez minden bizonnyal le is zajlott. Ha így volt, akkor nem

Mária Terézia (a kép forrása: internet)
Mária Terézia (a kép forrása: internet)

7

Norvégiába utazott a Vénusz megfigyelése céljából. Ebbéli ténykedésük közepett Hell bíztatására a lapp nyelvet is tanulmányozták, mely végül a magyar és lapp nyelv hasonlításába torkollott. Ennek kapcsán máig az elismerés dicsfénye öleli körül dilettantizmusukat az emelkedett és mérvadó magyar nyelvészeti körökben. Elsősorban Sajnovicsot említik, hisz ő a szerzője a Demonstratio. Idioma Ungarorum et Lapponum Idem Esse címet viselő, 1770-ben Koppenhágában, majd ugyanez évben (mások szerint 1771-ben) Nagyszombatban napvilágot látott műnek.23 Sem Sajnovics, sem pedig Hell nem tudott lappul (utóbbi lényegében magyarul sem). Sajnovics 150 szóhasonlóságot (köztük tőszavakat, s gyakran ugyanazon alapszóból ragozott-képzett szóalakokat, jegyzett le (Molnár János magyar szójegyzékét használva). Nem tudni, hogy a vizsgált nyelv valóban „eredeti” lapp volt-e, vagy finn nyelvjárás?.24

Sajnovics János naplója (a kép forrása: internet)
Sajnovics János naplója (a kép forrása: internet)

Sajnovics (Hell nyomán) a lapp-magyar nyelvi azonosság mellett, a teljesen más jellegű (tonikus, izoláló, monoszlillabikus) kínai nyelvvel is kapcsolatot sejtett. A szerző és társa a műkedvelő megközelítésen túl nyilván nem gondoltak arra a lehetőségre, hogy vélekedésükben talán rejlik némi, de másféleképp létező részigazság, mely a magyarság távol-keleti eredetszálaira utalna. Ez esetben nem kizárt, hogy egyes magyar szavakkal is kapcsolatba hozható, az észak-kínai nyelvjárásokban fennmaradt, hun, vagy hun-utód népek valamelyikétől származó, kínai nyelvbe került jövevényszavak kapcsán lehetne valamely összefüggés.25 Sajnovics (és Hell) azonban másféleképp vélekedtek, mondván, hogy az ázsiai népeknek és nyelveknek – így a magyarnak is – „őse” a kínai.26 Sajnovics könyvében komoly szerepet kap Hell különös logikáján nyugvó elmélete, a nyelvek azonosságáról és rokonságáról. A kínai-magyar összefüggésekről ötféle „bizonyítékot” tár elénk, melyekből elegendő az utolsót idézni. „[…] végül: a tartár nyelv megközelítőleg megegyezik a kínaival, továbbá megegyezik a törökkel és a török a magyarral, tehát, a kínai is a magyarral.27

Felettébb különös, hogy e szakmaiatlan dilettantizmust ma nem emlegetik a szerző műkedvelő tevékenységére oly büszke finnugrista nyelvészek, annak ellenére, hogy ezt már Schlözer is semmibe vette (a magyarok tudatlanságát emlegetve).28 1851-ben Hell felfogását – rajta keresztül egyúttal Sajnovics könyvét is – keményen bírálta (a szintén zavaros látásmódú, manapság nyelvészként és néprajztudósként számontartott, valójában jogász) Reguly Antal is »[…] mint hell-sajnovicsi állításokban foglaltatik […] a magyarok régi lakhelyeiről való nézetetei is […] minden indoklást nélkülöző állítások […]. Hell a húnok őshazájának Dániát tartotta;[…] Dentümogériát Karéliába helyezi. Mindkét nézete magában olly gyönge alapon nyugszik, hogy róluk vagy csak szólani is felesleges, s hogy, mint jelenleg állnak tárgyuk

______________________

elképzelhetetlen a háttérben meghúzódó Habsburg-ármány, mely a magyar történelemben több alkalommal felbukkant, s állandóan a magyarok ellehetetlenítésén, elnémetesítésén, a harcos, elnyomást nehezen tűrő „rebellis” ázsiai természetük megfékezésén fáradozott. (Kollonits Lipót bíboros- érsek 1696-ban keletkezett Einrichtungswerk c. reformterve. Mária Terézia [1717-1780] és II. József [1741-1790] betelepítései. II. József rendeletei, köztük a Szentkorona Bécsbe szállítása, nyelvrendelete, a magyar történelem tanítást tiltó rendelkezése [1784]. 1849 utáni Bach-időszak túlkapásai, továbbá általánosságban, a Habsburgoknak a nemzetiségeket mindenkor a magyarok rovására támogató politikája stb.) E törekvések nyomán nem zárható ki a magyar őstörténet esetleges meghamisítási szándéka sem, vagyis a szkíta, hun eredet felcserélése a szerény körülmények közt élő, akkor még fejletlen kultúrájú lapp, obi-ugor stb. északi népekkel közös származásra.

A kép forrása: internet
A kép forrása: internet

23. Magyar ford.: 1994., 2014. Egyes vélemények szerint a lappok a jégkorszak végén/után délről felvándorolt ősi nép utódai, finn nyelvjárást is beszélnek/beszéltek (Erdélyi I. szóbeli közlése).

24. Ezekből még a finnugor nyelvészet is csupán 29-33% tőszóegyezést fogad el, köztük a lapp „Atse”, „Atzhie” =„atya”, „Aenne”, „Aedne”= anya szóhasonlóságot (Sajnovics, 2014. 71, 111.) A szerző figyelmen kívül hagyta – többek közt – a türk/török nyelvek „ata”, „ana”, „anne” szavait.

25. A kínai nyelv hun jövevényszavaira több nyelvész ill. a kínait is beszélő, szerző utal. Ucsiraltu, 2008. Uo. in Obrusánszky 101-116. és uo. Czeglédi 119-122. Az egyik legérdekesebb magyarázat a magyar ’kocsi’ szó távol-keleti gyökereivel függ össze. Bárdi, in. 2008. [B] 83.

26. Sajnovics, 2014. 46.

27. Sajnovics, uo.

28. Vö.: Bakay, 1994. 32.

8

iránti tudományos ismereteink, czáfolásra sincs többé szükség«29 Sajnovics és társának képzelgéseiről az abszolút finnugrista Bárczy Géza nyelvész is nyilatkozott 1970-ben, mint arra Halasy-Nagy hivatkozik: »Van a magyar nyelvtudósoknak egy soha ki nem magyarázható közös vétkük, éspedig az, hogy Sajnovics Jánost a Finn-ugor nyelvrokonság megteremtőjének kiáltják ki, holott Sajnovics […] a turanizmus megteremtője volt. […].«30

Gyarmathy Sámuel (1751-1830) nyelvészkedő orvos, és még jó néhány hasonszőrű társának tevékenysége is kizárólag a műkedvelés szintjén értékelhető. Gyarmathy eleinte „turanista” volt, mígnem Schlözer hatására „tért meg”, s vált lelkes finnugristává.

Gyarmathy Sámuel (a kép forrása: internet)
Gyarmathy Sámuel (a kép forrása: internet)

A tanult finnugrista (Magyarországon karriert befutó) nyelvészek sora tulajdonképpen a magát utóképző szepességi szász Hunfalvy Pállal (Paul Hunsdorfer 1810-1891) és a német születésű Joseph Budenzzel (1836-1892) kezdődött. Eleinte azonban ők is meglehetősen bizonytalanok voltak abban, hogy a magyar nyelv finnugor vagy inkább török irányultságú-é. Később Hunfalvynak (és bizonyos értelemben Budenznek) elsősorban Vámbéry Árminnal (Wamberger Hermann, 1832-1913) folytatott, ugor-török eredetet eldöntendő nyelvi „háborúja” már a magyarság egyértelmű „finnugorosításával” fejeződött be. A vita és következményei a Vámbéryt támogató (de vele sem teljesen egyetértő), legalább 30 nyelven beszélő nyelvzseni Szentkatolnai Bálint Gábort is érintették. A magyar nyelv kizárólagosan finnugor eredetének „hivatalos” állásponttá válásában Hunfalvynak és Budenznek alapvető szerepe volt. Talán nem meglepő, hogy eleinte még csak a nyelvrokonságot emlegették, ám ezt – amint lehetett – rögtön igyekeztek átcsúsztatni a rendkívül kétes, eredetet meghatározó és alapvető vérrokonság irányába. E tekintetben mára – mint említődött – már finomodott az általános felfogás. Újabban lassan, ám egyre biztosabban sikerült a nyelvészek egy részének józan belátásra jutni abban, hogy valóban csak „nyelvrokonságról” (helyesebben: nyelvi kapcsolatról) beszélhetünk, ami viszont ténylegesen fennáll. E kérdés azonban önmagában is rendkívül bonyolult, mert – mint arra már többen figyelmeztettek – a nyelvrokonság nagyon sokféleképpen létrejöhet. Az obi ugor-magyar (és távolabbról a finnugor-magyar) nyelvrokonság azonban nem társul meggyőző néprajzi, népzenei, embertani és genetikai párhuzamokkal.

Nem lévén nyelvész, e probléma megoldása nem feladatom, noha a tájékozottság birtokában van erről véleményem. A régi lovas kultúrák, köztük a magyarság eleinek és a finnugor népeknek az érintkezése nyilvánvaló. A sok egyéb megoldás között nem lehetetlen, hogy a magyar-obi ugor és a magyar-finnugor közös nyelvtani jellegzetességek, valamint a (viszonylag kevés számú) szóalaki hasonlóság (komolyan veendő) közlekedő nyelvi összefüggéseket mutathatnak, illetve ezek a kölcsönös átvétel lényegiségét takarják. Lehetséges még a (bármely népet, néprészt esetlegesen érinthető) részleges vagy teljes nyelvváltás előfordulása a tágabb, nem kizárólag etnikai rokonsághoz köthető ural-altáji nyelvi összefüggések tükrében, továbbá egyéb tényezők szerepe is fennállhat.

A kép forrása: internet
A kép forrása: internet

Mint említettem, nagyon sok példája van a nyelvrokonság létrejöttének: pl. senki nem kétli, hogy a román nyelv rokona a latinnak. Ugyanakkor köztudott és nyilvánvaló, hogy a ma románoknak nevezett vlah-oláhok őseinek és a hajdani rómaiaknak (a „klasszikusan” értelmezett őstörténetüket érintően) genetikailag lényegében semmi, vagy legalábbis nem sok köze van egymáshoz (ugyanez vonatkozik a dák-román viszonyra is). Ez tovább bővíthető a portugál-újlatint beszélő brazilok és a románok „nyelvrokonságával” stb., noha atörténeti” genetika tekintetében a rokonság csak annyi, amennyi bármely ma élő ember között fellelhető. Újabban hallani a nem nyelvcsaládokban gondolkodó, még tágabb (az etnikumoktól még függetlenebb) nyelvi láncolatba való illeszkedésről is.

A magyarság alapvető finnugor eredetét egyre inkább megkérdőjelező újabb és legújabb kutatási eredmények ellenére természetesen még mindig vannak képviselői (noha egyre

______________________

29. Halasy-Nagy, in. 2014. 1-2.

30. Halasy-Nagy, in. 2014. 4. Bárczy véleményével ellentétben magam úgy vélem, hogy Sajnovics nem a „turanizmus megteremtője”, hanem egyszerűen korának mindent összezagyváló, felkért elmélkedője volt.

9

kevesebben) az „ortodox”, a magyarságot kizárólag az Urál tájáról eredeztető finnugrisztikának. Számukra megállott az idő kereke. Fittyet hánynak minden tudományosan megalapozott érvre, ami cáfolja a meggyőződésüket, ők továbbra is kizárólag a finnugorokkal, közelebbről az obi ugorokkal való egy tőről fakadás nyelvi összefüggéseinek minden mást kizáró bűvöletében hajlandók vizsgálni a magyar őstörténetet. A Közép- és Belső-Ázsia irányába mutató szálakat sokadrangúként kezelik, s minden, a finnugoroktól eltérő nyelvi, vagy más kulturális elemet az „úgy vettük át” „varázsmondóka” szajkózásával nyugtáznak. Ebből adódóan a magyar etnogenezis alig mérhető (obi-ugor) kisebbségéből vezetik le a magyarság eredetét annak ellenére, hogy a néppé válás folyamatában a lovasnépek meghatározóan többségi szerepet játszottak.

Obi-ugorok (a kép forrása: internet)
Obi-ugorok (a kép forrása: internet)

Igen üdvös lenne megegyezésre jutni a tudomány képviselőinek a finnugorok és a lovasnépek magyar etnogenezisben játszott szerepét illetően, figyelembe véve az alkotóelemek arányait. Ehhez hozzájárulhatna az ural-altáji fogalom újbóli bevezetése is. A „finnugrista vonalnak” végre tudomásul kellene vennie, hogy nem csak és kizárólag nyelvi kategóriák alapján lehet népeket különféle „családokba” sorolni, és rokonsági fokozatokat felállítani. A finnugrista irányultságú nyelvtudománynak más szempontokat is figyelembe véve el kellene tekintenie a – dogmához igazított – kizárólagos „úgy vettük át” kategóriába tartozó magyarázatoktól. Végre be kellene látnia a magyarság alapvetően szkíta-protomagyar, (szkíta eredetű szarmata stb.) és részben a szkítákkal közös tőről sarjadzó (illetve utóbb a szkítaféle népekkel vegyülő) hun-avar, mindezeken belül türk/török valamint iráni etnikumokhoz kötődő eredetét, illetve mindezen lovasnépeknek az afanaszjevói (kb. Kr.e. 2500-1500), valamint elsősorban az andronovói (kb. Kr.e. 1500-500) régészeti kultúrák közös tövéről való fakadását. Egyuttal tudomásul kell vennünk a finnugor és a nyomokban mutatkozó ugor embertani komponens31 valóságnak megfelelő, a 10%-ot sem elérő jelenlétét az etnogenezis folyamatában. Ideje lenne már a finnugrista gondolkodásmódot megfordítani. Ennek értelmében a magyarságot nem beolvadt kisebbségekből kell eredeztetnünk, hanem a nép kialakulásának gerincét adó ázsiai lovaskultúrák meghatározó többségét lenne szükséges figyelembe venni (mint ez a finnugrizmus térhódítása előtt természetes volt). Ennek nyomán egyesült erővel célszerű lenne fellépni a lassan eluralkodó, tudománytalan (Kárpát-medencei ősemberes, boszniai-piramisos, indános, keltás, etruszkos, egyiptomi ősmagyaros stb.) őstörténeti téboly ellen.

II.

A magyar népzenéről – dióhéjban

Énekes (vokális) zene

A magyar őstörténeti képhez elengedhetetlenül hozzátartoznak a népzene kutatás eredményei. Pontosan ebből adódik a probléma; nevezetesen az, hogy az „hivatalos” finnugor szemléletű összehasonlító nyelvtudomány megállapításaival ez meglehetősen ellentétes. Mindenekelőtt azt érdemes tudni, hogy a magyar népdalok ősrétegének ázsiai gyökerei vannak, melyre elsősorban a kvintváltással (esetleg a nélkül) ereszkedő dallamvonal és a moll jellegű pentaton ötfokúság jellemző. Ennek ismeretében Kodály Zoltán 1930-as években megállapította, hogy az Urál-környéki, finnugorok közül lényegében csak a cseremisz (mári) nép zenéje hasonlít a magyarhoz, de világosan látta az uráli türk népek közül elsősorban a csuvas dallamok hasonlóságát is. Utóbb Vikár László megállapította, hogy a cseremiszek egy részének (hegyi és erdei cseremiszek és más uráli finnugorok szórványos), illetve az uráli török/türk (csuvas, baskír, tatár) népek alapvetően pentaton dallamvilága bizonyos

Kodály Zoltán (a kép forrása: internet)
Kodály Zoltán (a kép forrása: internet)

____________

31. A finnugorokra is jellemző ún. kelet-balti embertani típust részben az avarokba és a magyarságba beolvadt szlávság közvetítette. Az obi-ugor összetevők (uráli, paleo-szibirid, a társult mongolid elemekkel [tungid, protomongolid stb.]) kimutatható aránya ma 0,01% körüli, de a X. században sem érte el az 1%-ot, mint arra többen rámutattak (köztük Henkey Gyula is).

10

behatárolható területhez köthető (areális jellegű). Okkal feltételezhető, hogy a (magyarnál később kialakult) cseremisz kvintváltó pentatónia a (hun-utód) türkök és talán a magyarok egy Urálhoz vándorolt részének hatására alakult ilyenné. Kodály annak idején világossá tette azt is, hogy a finn dallamokkal úgyszólván semmi kapcsolat nem mutatható ki. „Egykorú adatok minden reménye nélkül a rokon és érintkező népek vagy azok utódainak zenéjére vagyunk utalva. Azon kellene végigmennünk, keresve a rokonságot. […] Egyedül a finn nép rendelkezik gazdag zenei gyűjteményekkel.

Cseremiszek a 20. század elején (a kép forrása: internet)
Cseremiszek a 20. század elején (a kép forrása: internet)

 Zenéje azonban annyira távol áll a magyartól, hogy eddig lényeges egyezéseket kimutatni nem sikerült.”32 Megállapította, hogy dallamaink ősrétegét meghatározó pentaton zenénk gyökerei Kínáig ívelnek át. Ma már tudjuk, hogy mindez akár Indiáig, s más távoli, keleti tájakra nyúlik vissza, mindazokra a területekre, ahol a lovasnépek (szkíták, hunok, stb.) és utódaik megfordultak. Némelyek ugyan (hozzá nem értő módon) időnként kísérleteket tesznek arra, hogy a világban előforduló különféle típusú (s ezen belül is gyakran jelentősen eltérő formátumú) pentaton hangrendszereket valamiféle egységként kezeljék, s elméleteikhez idomítsák, ám igyekezetük meddő, vélekedéseik könnyen cáfolhatóak.

Már Kodály rámutatott arra, hogy pentatónia sokfelé előfordul, de ez nem jelenti a népek közti rokonságot. „Egyes zenei alapelemek egymástól távol élő, különböző népeknél […] is hasonlókká fejlődhetnek. Kifejlődhetett az ötfokú hangrendszer is oly népeknél melyek egymással való érintkezését bajos elképzelni: afrikai négerek, északamerikai indiánok, kelták, kínaiak stb.33 Ráadásul a pentaton dallamvilág igen változatos, egymástól jelentősen eltérő szerkezeteket és jellegeket mutat, s emiatt alig, vagy egyáltalán nem is hasonlítanak, s nem azonosak egymással. A magyar pentatónia tehát a hun utód népek dallamvilágával rokon, s nem az indián, kelta stb. dallamokkal.34 Ezt azonban a műkedvelő „őstörténészek” sajnos képtelenek tudomásul venni.

Bartók Béla az 1936-ban végzett törökországi népzenei kutatása nyomán felfedezte a régi török és magyar dallamok nem pentaton rokonságát (utalva arra, hogy a kisázsiai török zenében is vannak pentaton nyomok).35

Bartók Béla (a kép forrása: internet)
Bartók Béla (a kép forrása: internet)

Szabolcsi Bence és követői viszont az obi-ugorok „szűk hangterjedelmű”, (hétfokú-kezdemény) kultikus melódiái és bizonyos magyar siratódallamok között fedeztek fel párhuzamot. Utóbb kibővítették más hétfokú kezdemény magyar (pl. gyerekdalok, regösénekek stb.) és finnugor stb. énekek irányába is. Ez az eredmény azonban nem meggyőző. Hasonló „szűk hangterjedelmű”, egyszerű szerkezetű dallamokat ugyanis szép számmal lehet találni a Balkánon, sőt az oszmán-törököknél, s máshol is Eurázsiában (többek közt Közép-és Belső-Ázsiában is). Ilyen dallamokat az avarok is ismertek. Ebből adódóan a (nem meghatározó) „szűk hangterjedelmű” magyar dallamvilág sem mondható kizárólagosan finnugor eredetűnek. E tekintetben inkább az uráli és közép- illetve belső-ázsiai kölcsönhatások okán finnugor kapcsolatról (és nem eredetről) beszélhetünk.36

Pentaton jellegű dallamaink hun-utód türk, valamint egyes mongol, mandzsu utódnépekkel való rokonságára a kínai népzenekutatók figyeltek fel, köztük mindenekelőtt Zhang Rei (Dzsang Zsej), aki Kodályt is ismerte. A kínai kutatók az Észak-Kínában élő (nem kínai) nemzetiségek – elsősorban a „sárga” uygurok (sarig yugu, yugur, jugar) dalainak és a magyar népdalok ősrétege közti kapcsolatot mutatták ki. Több – köztük az Zhang Rei gyűjtéséből – származó hozzám eljutott zeneanyag nyomán magam is foglalkoztam a Kínában élő, hun-utód sárga uygurok dallamvilágával. Elemzéseim nyomán biztos vagyok abban, hogy ez igen

Uygurok (a kép forrása: internet)
Uygurok (a kép forrása: internet)

_____________

32. Kodály, 1987. 17.

33. Kodály, 1987. 37.

34. Részletesebben lásd: Csajághy, 1998./II. 107-148., Uö., in. 2015. 198-221., in. 2016. 66-72., 59-65., in. 2016. 363-377.

35. Saygun, [Bartók] 1976.

36. Szabolcsi, in. 1933. 71-75. Csajághy, 1998 /I. Uö. 1998/III. Uö. in. 2014. 38-49.

11

nagyfokú hasonlóságot mutat a magyar népzene pentaton, erszkedő-kvintváló, illetve ettől eltérő dallamaival is. Erről több könyvemben és számos tudományos cikkemben is írtam. (Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a magyarok őshazáját kereső Kőrösi Csoma Sándor is a yugurokhoz kívánt eljutni, és e kisnépet jugar néven említette leveleiben.)

Kőrösi Csoma Sándor (a kép forrása: internet)
Kőrösi Csoma Sándor (a kép forrása: internet)

A magyar népzene egyben zenei anyanyelvünk is és egyben – a beszélt nyelvhez hasonlóan – kommunikatív eszköz. A lényeges különbség az, hogy a beszélt nyelvtől eltérően a zene elvont módon éri el célját. E zenei anyanyelv ősrétegének meghatározó része a régi lovasnépek utódaira jellemző pentaton dallamvilág. A finnugrista szemléletű zenetudomány ezt másképpen gondolja: jól ismert az a „hivatalos” álláspont, miszerint ez csupán „átvétel”, vagyis afféle (török) „hatás” eredménye (lenne), egy képzelt és bizonyíthatatlan „eltörökösödési” folyamatban. Csakhogy ez esetben érthetetlen, hogy miként maradhatott meg a beszélt nyelv „finnugorként”, s miért nem változott át az is a „hatás” következtében alapvetően „törökké”?

A kérdés különösen érdekes Róna-Tas András (néprajzkutató, nyelvész, orientalista) felvetésének tükrében. „Az ogur-magyar érintkezések […] az V. század elején még nem lehettek különösen intenzívek […]. Felmerülhet, vajon nem ekkor csatlakoztak-e az ogur népcsoportokhoz a magyarok. Ezt azért tartjuk valószínűtlennek, mert nehéz lenne megmagyarázni, hogyan őrizték meg a magyarok a finnugor nyelvüket. Az ekkor teljesen eltörökösödő steppén. A magyar lakosság jelentős része ekkor még nyilván nem került török hatás alá.”37

Nos, ha később volt erőteljes a „hatás”, akkor ez mit változtat a dolgon? A magyar zene ősrétege állítólag a „hatás” nyomán meghatározóan átváltozott (leszámítva a szűk hangterjedelmű, nem pentaton, hétfokú szelvény réteget, melyet erőltetetten finnugornak tekintenek (noha ennek teljes egésze semmiképp sem az). Vajon hogy lehet ez? Ha volt átütő, elsöprő erejű hatás – mely az eredeti (feltételezett finnugor) zenét alapvetően megváltoztatta –, akkor, ugyanebben a folyamatban a nyelvnek is ugyanígy és ugyanilyen jelentősen kellett volna átalakulnia. A nyelv azonban – ahogy ezt meghatározták – továbbra is finnugor maradt, csak többször érte hatás („jövevényszavak”). A csak önmagában létező nagyarányú zenei változás meghatározó türk/török irányú nyelvi változás nélkül elképzelhetetlen. Ha egy eredendően finnugor nép (finnugor) zenéjének meghatározó ősrétege – úgymond – törökké lett, akkor nyelvének is törökké kellett volna válnia. E változás ugyanis valamiféle felemás eredményt mutató, hosszadalmasan lassú hatás nyomán beszivárgott ún. jövevényszavakkal nem igazolható.

A magyar nyelv mégsem tekinthető töröknek. Ugyanakkor több képzett nyelvész38 véleménye szerint egészében és eredendően finnugornak sem. Mint utaltam rá, korábban még az „ugor-török háború” egyes nyelvészei (köztük a finnugrista Hunfalvy és a turkológus Vámbéry) is – eltérő szemszögből ugyan –, de úgy vélekedtek, hogy a magyar a finnugor és török nyelvek között áll. Így más magyarázatnak kell lennie és a kérdés nem zárható le.

Ennek tükrében vetődik fel, hogy vajon miért „jövevények” azok a különféle ótörök, onogur és egyéb türk valamint iráni szavak, melyek összességükben jóval felülmúlják a finnugor (vagy annak mondott) szókincset? Vajon nem helyesebb-e, ha ezeket az etnogenezis többségi hozadékának tartjuk!? Ha ez így van, akkor miért nem a többségi népösszetevőkből vezetjük le a magyar őstörténetet? De visszatérve még az előzőekhez: mit kezdjünk a töméntelen „ismeretlen eredetű” szavunkkal? Miért nem feltételezhető, hogy ezek esetleg az ősi magyar szókincs részét képezhetik? E kérdések már csak azért is fontosak, mert a beszélt és a zenei nyelv dallami és ritmikai tekintetben számos ponton összefüggenek egymással, mint arra már Kodály Zoltán és Bartók Béla is utalt. A nyelvi–zenei kapcsolatok az elvont

________________________

37. Róna-Tas, 1996. 248. Megjegyzem, hogy a VI. században élt Jordánesz (Iordanes, † 553 után) Geticájában (V. 37.) a „hunuguri” név, a magyarokra vonatkozhat. Vö. Kiss M. részben fordításában és közreadásában 2005. 49., 115. (46. jegyz.) Kiss ugyan finnugorokra gondol, de lehetnek hun származék onogurok ill. onogur-magyarok is.

38. Angela Marcantonio, Czeglédi Katalin, Frang Gizella, Kerekes László stb.

12

mivoltukból adódóan bonyolultak, s ezt fokozzák bizonyos jellemző viselkedési, lelki (mentális) összefüggések is. Itt csak annyit jegyzek meg, hogy a magyar népzene jellegzetes ritmusképletei Közép-Ázsia és Távol-Kelet felé mutatnak.39

Figyelembe véve Kodály, Bartók megállapításait és a Vikár által kimutatott Urál környéki zenevilág területi (areális) összefüggéseit, a magyar népzene keleti eredetére csak egyféle magyarázhat adható: nem holmi átvételről van szó, hanem a magyarság eredetével összefüggő alapvető jellegzetességről, a néppé válás folyamatában résztvevő lovasnépek etnikai összetevőinek többségi arányát jelző etnogenezis zenei visszatükröződéséről.

Vikár Béla (a kép forrása: internet)
Vikár Béla (a kép forrása: internet)

Ebből adódóan feltétlen szükséges megemlíteni, hogy a magyar népzene pentatóniája nem csak és kizárólag „török” jellegű, ahogy azt a zenetudomány (történeti vonatkozásokat kevéssé ismerő) egyes képviselői ugyancsak módfelett leegyszerűsítve állítják. Sokkal inkább lehetséges, hogy egy (mára már sok tekintetben megváltozott) földrajzilag nagy kiterjedésű „góchoz” köthető. Ez pedig nagyjából Közép-Ázsia észak-keleti része, a mai Észak-Kína, Mongólia és a minuszinszki térség, vagyis a lovas népek kialakulásának, szétrajzásának, és elterjedésének elsődleges területeihez kötődik. Következésképpen ezért hasonló az e térségben (ma) élők zenéjéhez az ősi magyar dallamvilág.

A magyar népi hangszerek eredetéről

A népzene lehet énekes, vagy hangszeres kísérettel ellátott, illetve kizárólag hangszeres jellegű. A különféle hangszerekről a magyar és külföldi szakirodalom egyaránt megemlékezik. Ezekből általában az derül ki, hogy az európai hangszerek (beleértve a népi és mai szimfonikus hangszerek elődeit is) többnyire ázsiai eredetűek.

A magyar szakirodalom általában azt sugallja, hogy népi hangszereink többségét a különféle európai népektől vettük át. Ám, itt magától értetődő a kérdés: vajon miként lehet az, hogy egy keleti nép, a meghatározóan (ázsiai) lovasnépekből ötvöződött magyarság nem ismeri az ázsiai zeneszerszámokat? Ugyan miért kellett volna másoktól átvenni a keleti hangszereket? A szakirodalom szerint a hangszerek két úton terjedtek el Európában.

Magyar nép hangszer: doromb (a kép forrása: internet)
Magyar nép hangszer: doromb (a kép forrása: internet)

Az egyik út Spanyolországon keresztül vezetett volna. E szerint a 711 táján az Ibériai félszigeten megjelent arabok (mórok) közvetítették és terjesztették el a különböző zeneszerszámokat Európában. Képtelenség, hogy a kiindulás útja kizárólag Európa délnyugati csücske lett volna. A hangszerek elterjedése nyilván egy hosszabb folyamat lehetett. Emellett az ázsiai hangszerek zömét az arabok (a hódításaik és az iszlám terjesztése kapcsán) elsősorban a perzsáktól és a közép-ázsiai türk népektől vették át. Vagyis azoktól a népektől, akikkel a magyarság közelebbi-távolabbi rokonságban is áll, valamint őstörténete folyamán több ízben érintkezett, tehát ebből adódóan a keleti hangszereket eleve ismernie kellett.

A másik elmélet szerint Bizáncon keresztül jutottak Európába a keleti hangszerek, ám ez a feltételezés is csak féligazság lehet. Bizánc ugyan Kelet kapuja, ám aligha lenne hihető, hogy ott találták ki az összes európai zeneszerszámot. A keleti hangszerek már a Kr. e. VII-VI. században eljutottak Európába a Kárpát-medencében is megjelenő szkítákkal. Majd rokonaik a szarmaták, jóval később a hunok (Kr. u. IV-V. sz.), majd végül a két nagy hullámban (s valószínűleg még más kisebb csoportokban is ) megjelenő avarok (Kr. u. VI-VII. sz.) és az őket követő magyarok is sok keleti hangszert közvetítettek. Magyar vonatkozásban legfeljebb csak a nyugaton többé-kevésbé átalakult keleti eredetű hangszerek az eredendően ázsiai magyar zeneszerszámok kölcsönösen egymásra gyakorolt hatásairól beszélhetünk.

A régi sírokban a romlandó anyagú hangszerek elenyésztek, a fémből csontból, cserépből készültek közül azonban több fennmaradt. E helyütt csak néhány kevésbé ismert hangszert említek. A szkíta sírokból (Bakay Kornél ásatásai) csörgők és csengők kerültek elő, utóbbiak zeneileg hangolt eszközök voltak. A csörgőket és csengőket a hajdani szkíták botokra szerelték, s e hangkeltő eszközök vélhetően kultikus szertartások szereplői lehettek, s egyben a magyar

_____________

39. Csajághy, in. 2012. 18-32.

13

regös-láncos botok elődeinek tekinthetők. Magam – László Gyula régész-történész felkérésére foglalkoztam avar sípleletekkel, melyek részben dudaféle hangszerek, részben pedig tömlő nélküli kettős, vagy egyszárú sípok voltak. A fennmaradt sípok a daru lábszár csontjaiból készültek, melyeket nádból készült nyelvsíppal lehet megszólaltatni. Az avar sípokon hétfokú kezdemény és egyszerű pentaton melódiák egyaránt játszhatóak. Az avar sípokkal kapcsolatos tapasztalataimat könyvben és több cikkben is leírtam.40

Az okarina-félékhez tartozó magyar körtemuzsika eredete is tévesen van megállapítva. A szakirodalom azt sugallja, hogy ez nem más, mint egyszerűbb változata a Donati olasz hangszerkészítő által az l800-as évek közepe táján „feltalált” okarinának. A mai Kína területén azonban már a Shang dinasztia korából fennmaradt egy tojásdad alakú, csontból készült okarina-féle hangszer.(Donati egyébként vélhetően keleti minták alapján dolgozott).

A kép forrása: internet (okarina)
A kép forrása: internet (okarina)

A tatai Kuny Domokos Múzeumban viszont egy hajdani magyar táltos okarina-szerű cserépsípját őrzik, mely a IX-XI. sz. közt volt használatban, s elsősorban gyógyító szertartások rituális hangszere lehetett. Hol volt még akkor a Donati-féle „találmány”? A síp kifejezetten körte alakú, és bajuszos emberfejet ábrázol, mégpedig egy magyar táltos stilizált portréját. Ez a „táltossíp” még Árpád népének honfoglalása előtt készülhetett, mert tengeri üledékek is találhatók rajta. Ebből következik, hogy a körtemuzsika eredete nem a megnyúlt formájú Donati-féle okarinára vezethető vissza, hanem a IX. sz. táján készült magyar „táltossípra.” 41 A magyar körtemuzsikához hasonló, tojásdad és körte alakú cserépsípokat Közép- és Belső-Ázsiában még ma is használnak. Ázsiában több más hangszer is előkerült, köztük szkíta hárfa maradványa, vagy hun doromb stb., de néha az ókori és középkori írott források is megemlékeznek a lovasnépek hangszereiről.

A hangszerek közt meg kell említeni a tárogatót, melyet régi és korszerűsített formájában egyaránt elvitatnak a magyarságtól. A szakirodalom általános megállapítása szerint a mai tárogató ősét – mely egy keleti, oboaszerű síp – az oszmán-törökök hozták be a Kárpát-medencébe az l500-as években, de ezt megelőzően hasonló hangszereket már a mór-arabok kezdték elterjeszteni a nyugati népek körében. Ezek a feltételezések azonban nem állják meg a helyüket, mert ezt a tipikusan ázsiai sípot (és ennek különféle változatait) nyilván már a korai lovasnépek megismertették Európával.42 A nyugati népek e hangszert a saját ízlésüknek megfelelően továbbfejlesztették. Miképp lehet az, hogy a lovas kultúrájú Árpád népe nem ismerte ezt a tipikusan keleti, kettős-nyelvű (általában táguló [kónikus] furatú) sípot, melynek változatait ősidők óta használták a Kaukázusban, Perzsiában, Közép- és Belső-Ázsiában, Indiában stb.? Korábban csak Lajtha László zenetudósunk mert szembeszállni a megcsontosodott és helytelen felfogással, mely még ma is kísért. A tárogatót – ki tudja mely néven – a magyarságnak feltétlenül ismernie kellett, s eleink idejében (mint azt a mai keleti sípok használata is mutatja) szertartási és jelzőhangszerként egyaránt használhatták.

Tárogató (a kép forrása: internet)
Tárogató (a kép forrása: internet)

A tárogató keleti típusainak variánsai a kuruc korban élték utolsó virágkorukat, majd a szabadságharc leverése után a győztesek igyekeztek megsemmisíteni, elégetni stb. a „rebellis” hangszert. Mindössze néhány található a múzeumokban. Az l800-as évek végi millennium közeledtével Szuk Endre (András), fővárosi oboaművész foglalkozott a tárogató felújításával múzeumi hangszerek alapján, de az általa alkotott hangszer nem terjedt el széles körben, mert ekkor már a „népi” oboaféle síp kiszorult a népzenéből. Helyette a klarinét vált egyre ismertebbé. Több más próbálkozás után végül Schunda Vencel József hozta létre a korszerűsített tárogatót, melyet a szimfonikus hangszerek mintájára billentyűkkel látott el. A hangszer testét megnagyobbította, de a táguló furata (más arányban) megmaradt. Schunda először oboaszerű, majd klarinétszerű fúvókákkal kísérletezett, s végül az utóbbi vált be. Természetesen a

______________

40. Csajághy, 1998/I. uö. in. 2014. 38-49. stb. A daru a lovasnépek „szent” madara lehetett, melynek képe fellelhető Árpád kori pénzen, Szt. István koronázási palástján és a későbbi magyar címereken is feltűnik.

41. Kralovánszky, in 1966. 91-97. Csajághy, 2001.

42. Csajághy, 1998/II. 151-249. Uö. in 2008. 185-228.

14

„hivatalos” zenetudomány (a hangszeren általában játszani sem tudó képviselői) azt állítják, hogy ennek semmi köze a kuruc kor tárogatóihoz (azok sem voltak egyformák), miközben ez nem igaz.43 A modernizált tárogató egyenes folytatása a régi tárogatóknak, s a változás csupán a fejlődési folyamat eredménye. Éppen úgy, ahogy az ősi pentaton dallamokból kialakult a magyar népdalok ún. új stílusa, azokból pedig a népies műdal egyes típusainak létrejötte. Más példával megvilágítva: ki merné azt állítani, hogy Bartók és Kodály népdal feldolgozásainak nincs köze a magyar népzenéhez, miközben azok már más köntösben jelennek meg?

Pentaton (a kép forrása: internet)
Pentaton (a kép forrása: internet)

ostortenet-barcs-copy

_____________

43. Csajághy, 2001.

Irodalom

Anonymus: Gesta Hungarorum (Magyar Helikon, Bp. 1975. [Pais Dezső-Györffy György] )

Bakay Kornél: Hogyan lettünk finnugorok (in. Hunnia, Bp. 1993. 1-14.)

Bakay Kornél: Kik vagyunk? Honnan jöttünk? (Tradorg-E & Tikett Kiadás, Szombathely,

1994.)

Bakay Kornél: Hogyan lettünk finnugorok? (Magyarságtudományi füzetek, Kisenciklopédia

I. fősz.: Patrubány Miklós, Magyarok Világszövetsége, F.k. Kárpáti Gábor Csaba, Bp.

2013.)

Bartucz Lajos (2.): A magyar ember (Magyar föld magyar faj, IV. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda Bp. é. n.)

Béres Judit: A magyarországi népesség genetikai rokonsága (in Genom, [Széphalom Könyvműhely, 2003. 171-185. szerk. Hídvégi Egon])

Csajághy György: A felgyői avar síp és történeti háttere. (Püski, Bp. 1998./I )

Csajághy György: A magyar népzene bölcsője: Kelet (Alexandra, Pécs, 1998/II.)

Csajághy György: A magyar népzene ősrétegéről és néhány ősi hangszeréről. (Dél-Nyírség Bihari Tájvédelmi és Kulturális Értékőrző Egyesület, Debrecen, 1998. /III.)

Csajághy György: A magyar őstörténet egyes zenei emlékeiről. Három tanulmány (Magyar Őstörténeti Kutató és Kiadó, Bp. 2001.)

Csajághy György: A magyar népzene, mint „zenei anyanyelvünk” (In Magyarságtudományi tanulmányok, Hun-idea, Bp. 2008. 185-228.)

Csajághy György: Néhány nyelvi és ritmikai összefüggés a magyar népzenében (in. Valóság,

Bp. 2012/11. 18-32.)

Csajághy György: Indián rokonok? Indián ősmagyarok? (in. Magyar Hüperion, III. évf. /2.

198-221. Bp. 2015.)

Csajághy György: Szkíták, kelták, magyarok (in. Kapu, XXVIII. évf. Bp. 2016. jan. 66-72.,

febr. 59-65.)

Csajághy György: Összefoglalás az avar zenéről (in. Kapu, XXVI. évf. /9. 38-49. Bp. 2014. [a

szerkesztőség hibájából a képaláírások hibásak] )

Csajághy György: Néhány összefoglaló gondolat a magyar népzenéről (in. Magyar Hüperión

IV. évf. /3. 363-377. Bp. 2016.)

Érdy Miklós: A magyarság keleti eredetének genetikai mutatói (In Eleink, IV. évf. 1 Magyar Tudomány a Világban Alapítvány, Bp. 2005. 40-55.)

Éry Kinga: A Kárpát-medence embertani képe a honfoglalás korában (In Honfoglalás és Régészet, Balassi Kiadó, Bp. 1994. 217-224.)

FóthiErzsébet:ÖsszehasonlítóantropológiaivizsgálataKárpát-medenceetnogeneziséhez

Embertani kapcsolatok a 6-8. században az eurázsiai steppe és a Kárpát- medence

között (in. Szegedi Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, Szeged, 1998. 1-23.)

Halasy-Nagy Endre: Tetten ért őstörténeti csodabogár Avagy még ma is hamisságokat tanítanak

tudományként a magyar egyetemen (in. Eleink, X. évf. 1. 2011. 38-45.)

Henkey Gyula: Őseink nyomában (Magyarság és Európa Kiadó, Bp. 1993.)

15

Henkey Gyula: A magyarság és más kárpát–medencei népek etnikai embertani vizsgálata (Magyar Őstörténeti Kutató és Kiadó Kft., Bp. 2002.)

Iordanes: Getica (közreadja, szerk. és részben fordította Kiss Magdolna, L’Harmattan Könyvkiadó és Terjesztő Kft., Bp. 2005.)

Kodály Zoltán: A magyar népzene (Zeneműkiadó, Bp. 1987., harmadik kiadás.)

Kralovánszky Alán: Antropológiai adatok a honfoglalók sámánhitéhez. (Anthropológiai

Közlemények, X. évf. 1-3. szám 91-97.p. Bp. 1966.)

Marcantonio, Angela: A történeti nyelvészet és a magyar nyelv eredete (Hun-idea, Bp. 2006.)

Matsumoto, Hideo: Characteristics of Mongoloid and neighboring populations based on the genetic markers of human immunoglobulins. (in.Human Genetics 80. 1988. 207-218.)

Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép (Balassi Kiadó, Bp. 1996.)

Sajnovics, Joannes: Demomstratio. Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse Szemléltetés. A magyar és a Lapp nyelv azonos (Trnava, 1770. Hasonmás kiadás Két Hollós könyvesbolt, Bp. 2014. Előszó: Halasy-Nagy Endre, Ford.: Braejer Flóra)

Saygun, Adnan, A. [Bartók Béla]: Béla Bartóks folk music research in Turkey (Vikár László

kiadása, Akadémiai Kiadó, Bp. 1976.)

Semino, Ornella [és szerzőtársai]: The Genetic Legacy of Paleolithic Homo sapiens sapiens

in Extant Europeans: A Y Chromosome Perspective (Science 290. 2000. november10., pp. 1555-1559)

Szabolcsi Bence: Osztják hősdalok-magyar siratók melódiái (in. Ethnographia, XLIV Bp.

1933. 71-75.

Tauszik Tamás: Genetikai vizsgálatok és a magyarság története (In. Magyar Tudomány 8., Bp. 1990. 904-918.)

Thuróczy János: A magyarok krónikája (Ford.: Horváth János, Magyar Helikon, Bp. 1978.)

Tóth Tibor: Az ősmagyarok genézisének szarmatakori etápjáról (In. Az MTA Filozófiai és

Történettudományi Osztályainak Közleményei 18. Bp. 1969. 85-95.)

Ucsiraltu: A hun nyelv szavai (Napkút Kiadó, Bp. 2008.)

Zsirai Miklós: A magyarság eredete (in. A magyarság őstörténete, szerk.: Ligeti Lajos Budapesti Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karának Magyarságtudományi Intézete és a Franklin Társulat Magyar Irodalmi Intézet És Könyvnyomda, Bp. 1943. 9-35.)

TG Facebook Comments

About hellodelsomogy

Check Also

60 éve állt egy galériában a 400 éves „hamisítvány”, nemrég kiderült, eredeti Rembrandt – 24.hu

Az egyesült államokbeli Allentown galériájában már több mint 60 éve állt egy közel 400 éves …

Leave a Reply

Close
%d bloggers like this: