Otthon / Történelem / Napi történelem: A vesztfáliai béke – 1648. október 24.
A kép forrása: internet

Napi történelem: A vesztfáliai béke – 1648. október 24.

1648. október 24-én, Osnabrück és Münster városában kötötték meg a hadviselő felek a harmincéves háborút lezáró egyezményt, melyet az utókor vesztfáliai béke néven őrzött meg. A szerződés, mely jelentősen átrajzolta Európa térképét, tartós fegyvernyugvást ugyan nem hozott, ám mégis meghatározta a kontinensen évszázadokon át folytatott hatalmi politika alapelveit, és lerakta a modern diplomácia alapjait.

Miután a harmincéves háború – első általános európai konfliktusként – újdonságot hozott a történelemben, majdhogynem törvényszerűnek ítélhetjük, hogy az 1640-es évek elején megkezdődő békefolyamat szintén különlegesnek bizonyult. A vesztfáliai szerződés két helyszíne, Osnabrück és Münster már 1641 során otthont adott a kor diplomatáinak, a francia és a svéd szövetségesek ugyanis ezen városokban tárgyaltak a III. Ferdinánd császár (ur. 1637-1657) elleni fellépés összehangolásáról; a kettős helyszín tehát ebből az eseményből származott, ugyanis Münsterben, mely hagyományosan katolikus város volt, pápai nuncius székelt, Krisztina királynő (ur. 1632-1654) lutheránus követei pedig ódzkodtak a vele való találkozástól. A svédek választása ehelyett a közelben fekvő, reformált vallású Osnabrückre esett, a két település környéke pedig később egyfajta demilitarizált övezetté vált, ahol más katolikus, illetve protestáns oldalon harcoló államok is zavartalanul tárgyalhattak.

Persze, idáig még hosszú út vezetett, III. Ferdinánd császár ugyanis csak az 1643-as Rocroi, majd a Prága közelében fekvő Jankov melletti vereség után, 1645-ben törődött bele, hogy birodalmának számtalan hercege, grófja és fejedelme szuverén hadviselő félként képviseltesse magát a békefolyamat során. Bár az 1643-ban megnyitott frankfurti birodalmi gyűlésről – lázadóként – kizárt német tartományok és a külföldi államok diplomatái már az említett diéta idején „berendezkedtek” a vesztfáliai városkákban, az érdemi tárgyalások csak III. Ferdinánd kapitulációja után kezdődhettek meg. Az osnabrücki és münsteri egyezkedések nagyrészt 1645 ősze és 1647 nyara közt zajlottak, melyek során a résztvevő 109 állam küldöttei nem egy egységes konferencián, hanem külön tárgyalások, levelezések és követváltások útján formálták meg az 1648. október 24-én megkötött vesztfáliai békét.

A szerződés középpontjában természetesen a Német-Római Birodalom állt, hiszen a küzdelem hivatalosan az ott fellángoló vallási ellentétek mentén, a felszín alatt pedig a császárok centralizációs ambíciója, illetve Franciaországnak és szövetségeseinek eltérő szándéka miatt robbant ki. A harctéri eredmények nyomán a birodalomban végül nem a Habsburgok akarata érvényesült, ugyanis a vesztfáliai béke a Német-Római Császárság majdnem 300 tartományát szuverén államnak ismerte el; ezzel de facto a németek állama szilánkjaira tört, hiszen a fejedelmek jóváhagyása nélkül az uralkodó nem dönthetett birodalma ügyeiben. Ezen intézkedéssel egy időben az egyezmény rögzítette az évszázadok óta önálló Svájc és az 1568 óta függetlenségéért háborúzó Hollandia szuverenitását is. A Habsburgok a rekatolizáció terén sem érték el céljukat, ugyanis a békeszerződés felülbírálta az 1555-ös augsburgi vallásbéke „cuius regio eius religio” (akié a föld, azé a vallás) kitételét, és kivonta a lelkiismereti kérdést a világi uralkodók hatásköre alól.

Az egyéni vallásgyakorlás tehát magánüggyé vált, a közösségi hitélet esetében pedig az 1624-es esztendő számított ezután „normaévnek”: azon területek, ahol ebben az évben toleranciát gyakoroltak a vallási kisebbségekkel szemben, azt 1648 után is fenn kellett tartaniuk, ahol pedig nem, ott az uralkodó – ha ilyen szándéka volt – öt éven belül száműzhette más hitű alattvalóit. A fennálló – templomokra, egykori egyházi földbirtokokra vonatkozó – tulajdonjogi vitákban ugyancsak az 1624-es normaévben tapasztalt állapot bizonyult mérvadónak. Fontos döntés volt továbbá, hogy Bajorország megtarthatta, Pfalz pedig visszakapta korábban elveszített választófejedelemségi rangját, így a császári trón betöltése kapcsán illetékes uralkodók száma nyolcra emelkedett.

A vesztfáliai béke a Német-Római Birodalom mellett Európa térképét is nagymértékben átrajzolta: Franciaország, a háború egyik legnagyobb nyertese például megszerezte az addig III. Ferdinánd személyes birtokának számító tíz elzászi várost, valamint elfogadtatta a korábban megszerzett Toul, Verdun és Metz püspökségek feletti francia fennhatóságot. Mazarin bíboros egyébként még ennél is többet akart kicsikarni a császártól, azonban az 1648 során kibontakozó Fronde felkelés meggátolta azon törekvésében, hogy XIV. Lajost (ur. 1643-1715) bejuttassa a német birodalmi gyűlésbe. A háború másik nyertese, Svédország eközben a vesztfáliai szerződés értelmében megvethette lábát a II. Gusztáv Adolf (ur. 1611-1632) által egykor megszállt Pomerániában, továbbá 5 millió talléros jóvátételt fizettetett a Német-Római Birodalommal. Hódításaival az északi királyság egyfelől befolyást szerzett a német területeken – hiszen követeket küldhetett a birodalmi gyűlésekre –, másfelől pedig a Baltikum legerősebb nagyhatalmává nőtte ki magát.

A vesztfáliai béke a fent említett területváltozásokkal ugyanakkor nem teremtett tartós nyugalmat, hiszen a spanyol–francia küzdelem például egészen az 1659-es pireneusi békéig elhúzódott, Svédország pedig az 1650-es években fegyverrel próbálta meg kiterjeszteni befolyását a német, majd a lengyel területeken. A münsteri és osnabrücki megegyezés valójában azért volt fontos, mert nyilvánvalóvá tette a Habsburgok európai hegemóniájának megszűnését, és ahelyett egy olyan hatalmi rendszer felé indította el Európát, mely az erőegyensúly révén igyekezett nyugvópontot találni.

Bár, mint láttuk, a vesztfáliai béke nyertesei – elsősorban a franciák és a svédek – hamarosan a maguk javára próbálták kibillenteni a kontinentális egyensúlyt, a szerződés ezen legfőbb alapelve több évszázadon keresztül – lényegében a második világháborúig – mégis csak megszabta Európa hatalmi politikáját. Ha az 1648. évi szerződés jelentőségét kiegészítjük azzal, hogy először definiálta a modern értelemben vett állami szuverenitást, a több éves megelőző tárgyalássorozattal pedig megteremtette a diplomáciai érintkezés alapjait, érthetővé válik, miért kezeli a történettudomány fontos korszakhatárként a münsteri és osnabrücki békekötések napját.

„Hogy ezt a békét és barátságot őszinteséggel és buzgalommal ápolják, és őrizzék meg, és mindegyik párt cselekedjen a másik fél hasznának, dicsőségének és előnyeinek érdekében; így minden oldalon virágzó békét és barátságot lássanak a Római Birodalomban és a Francia Királyságban, jó és hithű szomszédságot ápolva.”
(Részlet a vesztfáliai békéből)

Forrás: rubicon.hu

TG Facebook Comments

About hellodelsomogy

Check Also

1956. október 23. Budapesten kitör a forradalom

„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a …

Leave a Reply

Close
%d bloggers like this: