1921. december 14-én vette kezdetét az – összesen három napig tartó – soproni népszavazás, mely során a nyugat-magyarországi város és a környező 8 falu lakosságának döntő többsége Magyarország fennhatóságát választotta Ausztriáéval szemben.
Jóllehet, a kortársakat – és a történelem iránt érdeklődőket – értetlenséggel töltötte – és tölti – el az a tény, hogy az 1919. szeptember 10-i saint-germaini békeszerződés még az első világháborúban vesztes oldalon harcoló Ausztriának is jelentős területeket juttatott Magyarország kárára, az antant hatalmak döntésére viszonylag könnyű racionális magyarázatot találni. A szóban forgó földsávra, mely Vas, Sopron, illetőleg Moson vármegyék nyugati határterületeit foglalta magában, és később Burgenland néven szerveződött osztrák tartománnyá, az 1918. november 12-én megszülető köztársaság már igen hamar kinyilvánította igényét.
Bécs főként etnikai érvekkel igyekezett alátámasztani követelését, de a párizsi békekonferencia tagjainak az ún. „szláv korridor” – tehát a közös csehszlovák-délszláv határvonal terve – iránt érzett ellenszenve, illetőleg az Anschlusstól való félelme szintén az osztrák félnek kedvezett. E fenyegetések közül az utóbbi igencsak valósnak tűnt, hiszen a kisállammá lefokozott Ausztria szemmel látható életképtelensége arra ösztönözte nyugati szomszédunk közvéleményét, hogy a nagynémet egységben fedezze fel gondjai megoldását. Az Anschluss-hangulat csillapítása érdekében az antant hatalmak végül Bécs javára döntöttek, és a saint-germaini, majd a Magyarországgal kötött trianoni békeszerződésben – akkor még Sopronnal együtt – Ausztriának ítélték oda a mai Burgenlandot.
Látszólag tehát Sopron, Felsőőr, vagy Kismarton ugyanúgy elveszett, mint korábban Kolozsvár, Kassa, vagy Pozsony városa, ám egy jelentős eltérés mégis akadt: a szerződéskötés pillanatában a nyugat-magyarországi területek a Nemzeti Hadsereg ellenőrzése alatt álltak, így Budapestnek lehetősége nyílt a kiürítés elodázására, amit a Bethlen-kormány végül a – Baranyában és Bácsban állomásozó – délszláv csapatok kivonásától tett függővé. Miután erre csupán 1921 nyarán került sor, hosszú ideig Nyugat-Magyarország státusa is bizonytalan maradt, ami kiváló lehetőséget biztosított az 1918-19 során szerveződő katonai különítmények – például a Prónay Pál és Héjjas Iván vezette Rongyos Gárda – számára a továbbélésre. E szervezetek körül a konszolidációra vágyó országban lassan elfogyott a levegő, így „működésük” területét a nyugati határszélre tették át, ahol – számottevő osztrák haderő hiányában – még esély nyílhatott a trianoni döntés megváltoztatására.
A közelgő vihart már a Francia Kiss Mihály vezette 1921. júliusi akció előrejelezte, mely során a Rongyos Gárda különítményesei kifosztották a fölöstömi katonai raktárt, és sikeresen felfegyverezték magukat. A mélyben gyűlő feszültség egy hónappal később tört a felszínre, amikor a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság teljesítette a Bethlen-kormány által szabott feltételeket, és az antant hatalmak felszólították Magyarországot az Ausztriának ítélt területek átadására. A Nemzeti Hadsereg a nyár végére ki is ürítette Burgenland túlnyomó részét, augusztus 28-án azonban Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy és gróf Sigray Antal kormánybiztos megtagadta Sopron és a környező falvak – az ún. „B zóna” – osztrák kézre bocsátását, a Francia Kiss Mihály vezette felkelők pedig Ágfalvánál visszaverték a város felé igyekvő köztársasági csendőrosztagot.
Ezzel az összecsapással vette kezdetét a másfél hónapig tartó nyugat-magyarországi felkelés, mely során a Rongyos Gárda különítményesei a történelmi országhatáron kívülre szorították az osztrák csendőröket, és október elején Felsőőrön kikiáltották a független Lajtabánságot. Bethlen István kormánya hivatalosan ellenezte Prónayék akcióit, a gyakorlatban azonban a helyszínre küldött katonatisztek – például Gömbös Gyula – hathatós támogatást nyújtottak a felkelők számára, és a nagyhatalmak beavatkozása érdekében igyekeztek elnyújtani a nyugat-magyarországi krízist. A budapesti diplomaták számítása végül is bevált, ugyanis október elején Olaszország közvetítőnek ajánlkozott a két ország konfliktusában, és Velencében tárgyalóasztalhoz ültette a feleket.
A háromnapos konferencián a Bethlen István miniszterelnök és Bánffy Miklós külügyminiszter vezette magyar delegáció elérte, hogy Sopronban és a város vonzáskörzetében fekvő további 8 faluban – Ágfalva, Nagycenk, Kópháza, Sopronbánfalva, Balf, Fertőrákos, Harka, Fertőboz – népszavazáson döntsenek a hovatartozás kérdéséről. Ezért cserében a magyar kormány kötelezettséget vállalt – Olaszország felé – a felkelők lefegyverzésére és a szóban forgó területek kiürítésére, ahol 8 nappal az evakuálás után kerülhetett sor a szavazásra. Mint ismeretes, e feltételek teljesítése végül másfél hónapos késést szenvedett, ugyanis 1921 októberében IV. Károly (ur. 1916-1918) másodszor is visszatért Magyarországra, és – az ún. „második királypuccs” során – újabb kísérletet tett trónja visszaszerzésére.
E közjáték szerencsére nem veszélyeztette a velencei konferencián elért sikereket, így november 23-án kiadásra került a „játékszabályokat” lefektető – 12 pontból álló – Népszavazási Szabályzat. Ennek értelmében a hovatartozás kérdéséről azok a 20. életévüket betöltött állampolgárok szavazhattak, akik 1919. január 1-je előtt, vagy 1921. január 1-je óta az érintett területen állandó lakóhellyel rendelkeztek. A Szabályzat titkos voksolást írt elő, amit először, 1921. december 14-én Sopronban, majd két nappal később a környező 8 faluban bonyolítottak le.
A sorsdöntő népszavazás természetesen nem maradt mentes a visszaélésektől: az előkészületek során – a tiltások ellenére – mindkét fél erőteljes propagandatevékenységet folytatott, és a tisztességtelen előnyszerzés szándéka a választói jegyzékek elkészítése során is megmutatkozott. Ausztria emellett a Népszavazási Központi Bizottságból való kivonulással is igyekezett szabotálni az előkészületeket, később pedig – kedvezőtlen eredmény esetén – Sopron erőszakos megszállását is tervbe vette, ennek ellenére a három napig tartó voksolás végül rendezett körülmények között zajlott le.
Az eredményeket december 17-én, a Zrínyi Ilona Tiszti Leánynevelő Intézetben hirdették ki: a népszavazáson 15 304 fő a Magyarországhoz, míg 8227 fő az Ausztriához való csatlakozás mellett döntött, így a Sopron környéki voksolás hazánk számára csodás győzelemmel – voltaképp az egyetlen tartós revíziós sikerrel – zárult. A diadalban kulcsszerepet játszott, hogy a város polgársága 72%-os arányban a magyar impérium mellett szavazott; ez azt jelenti, hogy a német anyanyelvű lakosság jelentős része is a maradást választotta, tehát az 1922-ben adományozott „civitas fidelissima” cím kétszeresen is megillette Sopront.
„A soproni népszavazási terület lakossága, amidőn válságos időkben az állami hovátartozás iránti hajlandóság próbára tétetett, a megtartott népszavazáson nyelvi és faji különbség nélkül az ezeréves magyar államhoz való tántoríthatatlan hűségről tett bizonyságot. A hűséges ragaszkodás e megnyilatkozása a magyar haza minden fiában megerősítette a boldogabb jövő bekövetkezésébe és az isteni igazság örök diadalába vetett reménységet. Midőn a törvényhozás a soproni népszavazási terület lakosainak államhűségét, melyről mindenkor meg volt győződve, szeretetével viszonozza, a népszavazás emlékét a következőkben örökíti meg: […] 3. § Sopron sz. kir. város címere a “civitas fidelissima” jeligével egészíttetik ki.”
(Részlet az 1922. évi XXIX. törvénycikkből)
Forrás: rubicon.hu