hellodelsomogy Dél-Somogy friss hírei egy helyen
Az élhető életre, azon belül is az egészség megőrzésére való törekvés mindig jelen volt az emberek életében. Az orvostudomány így tehát olyan fonal, amely összeköti napjaink emberét a legtávolabbi ősökkel is. Könnyű azonban azt a hibás következtetést levonni, hogy történelme csupán nagy felfedezések pillanataiból, illetve a régi megoldásokon való mulatásból áll. Az orvostudomány története során többször születtek olyan megoldások, amelyek feledésbe merültek, majd napjainkra újra bevett gyakorlattá váltak, emellett tartalmaz rengeteg izgalmas esetet is. Alább olvasható hét meglepő tény az orvoslás történetéből.
A teriaca nevű készítményt mindenre való gyógyírnak tartották
Az ókorban uralkodónak lenni igen veszélyes vállalkozás volt – valaki mindig az ember életére tört. A legenda szerint ezért a Fekete-tenger déli partján fekvő Pontosz királya, VI. Mithridatész megpróbált immúnissá válni a mérgekre azzal, hogy apró, majd egyre nagyobb dózisokban vette be őket. Állítólag elítélt bűnözőkön is toxikológiai kísérleteket végzett, amelynek végeredménye a legenda szerint a „mithridaté” nevű elixír lett, amely minden méreg elleni gyógymódot egyetlen készítményben ötvözött.
A római seregek ellen ez nem sokat segített, így VI. Mithridatész királyságát meghódította Kr. e. 66-ban Pompeius. Ezután a recept állítólag Rómába került, ahol később Nero császár orvosa, Andromakhosz továbbfejlesztette. A végeredmény egy 64 összetevőből álló szer lett, amely „teriaca” néven vált ismertté. A legtöbb összetevő növényi eredetű volt (az ópium is köztük volt), de viperahúst is tartalmazott a recept szerint.
A korai szkepticizmus ellenére a teriaca értékes (és drága) termék lett, amellyel minden bajt igyekeztek gyógyítani. A 12. századra Velence volt a vezető exportőre, és az anyagot nagyra tartották mind az európai, mind az arab és a kínai orvoslásban. Népszerűsége 1745 után kezdett csökkenni, amikor William Heberden angol orvos cáfolta állítólagos hatékonyságát, és azt állította, néhány vállalkozó szellemű római eltúlozta a Mithridatész-történetet, hogy meggazdagodhasson. Ennek ellenére a teriaca készítésének módja sok európai gyógyszerészkönyvben a 19. századig megtalálható volt.
A legkorábbi nevesített orvosok között nők is voltak
Szakkara óriási régészeti lelőhely a mai Kairótól körülbelül 30 kilométerre délre. Ötezer évvel ezelőtt ez volt Memphisz ókori egyiptomi város nekropolisza, és itt található a világ egyik legrégebb óta álló épülete, a Dzsószer-piramis is. Egy ennek közelében fekvő sír elénk tárja egy bizonyos Merit Ptah képét, aki az egyik első név szerint ismert női orvos. Kr. e. 2700 körül élt, a síron található hieroglifák pedig „a főorvosként” írják le. Karrierjéről ezen kívül nem sokat lehet tudni, de a felirat bizonyítja, hogy az ókori Egyiptomban a nők is bírhattak magas rangú orvosi szereppel.
Körülbelül 200 évvel később egy másik női orvos, Peszeset nevét tették halhatatlanná fia, Ahethetep sírjában, aki főpap volt. Peszeset hivatalos címe „a női orvosok felügyelője” volt, ami tovább erősíti, hogy női orvosok nem csupán elvétve fordultak elő. Maga Peszeset vagy maga is orvos volt, vagy szervezésükért és képzésükért felelős igazgató. Habár az értelmezés és az idő által képzett korlátok megnehezítik Merit-Ptah és Peszeset napi munkájának rekonstruálását, úgy tűnik, a női orvosok széles körben tisztelt tagjai voltak az egyiptomi társadalomnak.
A szürkehályogon segítő műtét már a Kr. e. 6. században lehetséges volt
Részlet a Szusruta Szamhitából
A világ egyik legrégebbi ismert orvosi szakkönyve a Szusruta Szamhitá, avagy „Szusruta kompendiuma”, amely Indiában keletkezett szanszkrit nyelven. Pontos datálása csupán becslés, mivel eredeti változatában nem maradt fenn, ezért csak későbbi másolatokból ismert. A jelenlegi konszenzus az, hogy eredetileg Kr. e. 600 körül íródott. Szusruta vélhetően orvos és tanár volt, aki az észak-indiai Benáresz városában (ma Váránaszi, Uttár Prades tartományban) működött. Szamhitája – tudásának összegzése – részletes információkkal szolgál orvoslásról, sebészetről, farmakológiáról és pácienskezelésről.
Szusruta azt írja tanítványainak, hogy bármennyire jól olvasottak, nem kezelhetnek betegeket, amíg nincs gyakorlati tapasztalatuk. A sebészi metszéseket gyümölcsök héján gyakoroltatta velük, a gyümölcsök magjainak óvatos eltávolítása pedig az idegen tárgyak emberi testből való eltávolítását szimulálta. Emellett halott állatokon és vízzel töltött bőrzsákokon is gyakoroltak a tanítványok, mielőtt valódi pácienshez érhettek.
Sokféle műtéti leírása között a Szusruta Szamhitá a szürkehályog esetén alkalmazandó eljárást is tartalmazza. A páciensnek orra hegyét kellett néznie, míg a sebész, aki mutató- és hüvelykujjával nyitva tartotta a szemet, egy tűszerű eszközzel megszúrta oldalról a szemgolyót. Ezután anyatejet csepegtettek rá, a szem külsejét pedig gyógynövényes készítménnyel kenték be. A sebész az eszközzel kikapargatta a szürkeséget a szemlencséből, mígnem az „vette fel a ragyogó, felhőtlen nap fényességét.” A felépülés során fontos volt, hogy a páciens ne köhögjön, tüsszentsen, böfögjön, vagy bármi mást tegyen, ami a szemben nyomást okozhat. Ha a műtét sikeres volt, az illető bizonyos fokig visszanyerte látását, bár fókuszálási képesség nélkül.
„Az élet fája” segített a skorbuton
Jacques Cartier
Az 1536-ban Stadaconánál (a mai Québec városa) a jégbe ragadtak Jacques Cartier hajói, és nem tudtak semerre se menni. A hajók legénysége egy szedett-vedett erődítményben húzta meg magát, friss élelmiszerük itt nemigen volt. Egyre több emberen lett úrrá egy különös betegség, amely során „szájuk bűzlött, ínyük annyira rohadttá vált, hogy az összes hús levált róla, egészen a fogak gyökeréig, amelyek szintén csaknem mind kiestek.” Ez volt a skorbut, amelyről ma már köztudott, hogy a C-vitamin-hiány következménye. Cartier nem tudta, mitévő legyen.
Első Stadaconába vezető útján, még 1534-ben, Cartier elrabolt két fiatalembert, Dom Agayát és Taignoagny-t, és Franciaországba vitte őket, bizonyítandó, hogy felfedezett egy új területet. Most, hogy otthon voltak, a két férfinak és közösségüknek minden oka megvolt arra, hogy ne bízzanak Cartierben és embereiben – ezt ő „árulásnak” és „gazságnak” tartotta.
A feszültségek ellenére Dom Agaya megmutatta Cartiernak, hogyan lehet egy „Annedda” nevű fából főzetet készíteni, amiről a franciák először azt gondolták, hogy méreg. Néhányan azonban kipróbálták, és napokon belül meggyógyultak. Ezt követően akkora tolongás volt a gyógyszerért, hogy „készek voltak megölni egymást”, és egy nagyobb fa egészét felhasználták.
Az „Anneddát” pontosan nem sikerült azonosítani, de több faj is szóba jöhet, köztük a nyugati tuja és a szürke luc. Bármi is volt az, vitamintartalma elég volt ahhoz, hogy teljesen meggyógyítsa a tengerészeket. Cartier azzal hálálta meg Dom Agaya segítségét, hogy kilenc másik emberrel együtt ismét elrabolta. Mire 1541-ben ismét Kanadába hajózott, a rabok nagy része meghalt, Cartier azonban azt mondta rokonaiknak, hogy luxusban élnek Franciaországban. A skorbut ezen gyógymódja nem kapott nagyobb nyilvánosságot, és a betegség tovább szedte áldozatait – különösen a tengeren – további több mint 200 éven keresztül.
A 19. század elején már altatás alatt műtötték a rákos betegeket
Hanaoka Szeisú szakkönyvének egy lapja
Kan Aija egy 60 éves japán nő volt, aki sok rokonát elveszítette már a mellrák miatt. Látta nővéreit egyesével meghalni benne, így amikor saját bal mellében is tumort fedezett fel, tisztában volt a vélhető következményekkel. Volt azonban számára egy esély a túlélésre: a műtét. 1804-et írtak, és a lehető legjobb helyen volt e műtéthez: a sógun által uralt Japánban.
Hanaoka Szeisú Kiotóban tanult orvoslást, majd szülővárosában, Hirajamában állított fel praxist. Azután kezdett el érdeklődni az altatás iránt, hogy hallott egy 3. századi kínai orvosról, Hua Tuóról, aki egy összetett drog segítségével elérte, hogy páciensei átaludhassák a fájdalmas műtéteket. Hanaoka hasonló formulákkal kísérletezett, és előállt a cuszenszan nevű szerrel, amely egy erős, meleg ital volt.Növényi összetevői között megtalálható volt a Datura metel tudományos nevű, a maszlagok családjába tartozó növény, a sisakvirág, és az Angelica decursiva tudományos nevű angyalgyökérfaj. Ezek mindegyike valóban tartalmaz valamilyen fiziológiailag aktív vegyületet.
A cuszenszan igen potens szer volt, és ha az ember gyorsan itta meg, akár bele is halhatott. A megfelelő dózisban 6 és 24 óra közötti időre „ki tudta ütni” a pácienst, amely elegendő időt biztosított a legtöbb műtéthez. 1804. október 13-án Hanaoka sikeresen eltávolította az altatás alatt lévő Kan Aija daganatát, majd a későbbiekben legalább 150 további mellrákos pácienst műtött. Sajnálatos módon Kan Aija állítólag a következő évben belehalt betegségébe, a műtétet azonban ekkoriban nyugaton továbbra is altatás nélkül hajtották volna végre – ezt pedig neki nem kellett átélnie.
A 19. századi Európát valódi „piócaőrület” fogta el
Piócás véreztetést ábrázoló metszet
Az orvosi piócát több ezer éve használja az emberiség, és még ma is alkalmasnak tartják például a vénás keringés visszaállítására rekonstruktív műtétek után. Népszerűsége azonban a 19. század korai szakaszában volt tetőpontján: François-Joseph-Victor Broussais (1772-1838) francia orvos vezetésével – aki azt állította, minden betegséget gyulladás okoz, amely helyi véreztetéssel kezelhető – olyan „piócaőrület” alakult ki, amelynek folyamán hordószám szállították a vérszívó teremtményeket szerte a világon, vadon élő populációikat csaknem kipusztították, és nyereséges „piócafarmok” jöttek létre.
A piócával történő véreztetés előnyösebb volt, mint a szikével történő – a vérveszteség lassabb volt, és a törékenyebb alkatúak szervezete számára kevésbé jelentett sokkot. Ráadásul mivel Broussais követői piócákat használtak minden más, a 19. században rendelkezésre álló eszköz helyett, a páciensek elkerülték a hatástalan, de annál kellemetlenebb „gyógymódokat”. 1822-ben Rees Rice brit orvos a „sanguisuctio” (lat. „vérszívás”) hivatalos nevet adta a piócás kezelésnek.
Ugandai orvosok életmentő császármetszéseket hajtottak végre
Az ugandai műtét ábrázolása
1884-ben a császármetszés nem volt új ötlet. A római időkből volt ismert, ahol törvény által előírt eljárás volt arra az esetre, ha az anya meghalt szülés közben, a gyermeket azonban még volt esély megmenteni. Az évszázadok során elvétve előfordultak beszámolók olyan esetekről, melyekben az újszülött és az anya életét egyaránt megmentette a beavatkozás, de még a fertőtlenítési módszerek és altatás bevezetését követően is veszélyes, legvégső megoldásnak számított. Az edinburgh-i orvosok így meglepődve hallgatták Robert Felkin misszionárius orvos beszámolóját arról, hogy pontosan egy ilyen sikeres műtétnek volt szemtanúja az afrikai Bunyoro Kitara királyságban öt évvel korábban.
A műtétet, magyarázta Felkin, mindkét élet megmentése céljából hajtották végre. Az anyát részleges altatásba helyezték banánból készült alkoholos ital segítségével. A sebész ugyanezzel az itallal tisztította meg a műtét helyét, illetve saját kezeit, ami mutatja, hogy tudtak a fertőtlenítés szükségességéről. Ezután egy függőleges bemetszést ejtett a hasfalon és a méh falának egy részén keresztül, majd egy további vágást ejtett a méh falán, hogy el tudja távolítani az újszülöttet. A műtét keretében a méhlepény is eltávolításra került, illetve a méhet is nyomkodta a sebész az összehúzódások elősegítésére.
A seb kezelésének módja is igen fejlett volt: a sebész hét csiszolt vas tüskével összehúzta a seb széleit, majd fakéregből készült fonal segítségével rögzítette ezeket helyükön. Ezután egy vastag réteg növényi kenőcsöt vitt fel, majd az egészet egy felmelegített banánlevéllel takarta le, amelyet kötéssel rögzített. Felkin beszámolója szerint mind az anya, mind az újszülött jó állapotban voltak 11 nappal később is, amikor elhagyta a falut. Habár hajtottak már végre ekkor császármetszéseket Afrikában fehér sebészek is, a fenti műveletet úgy tűnik, ezektől függetlenül fejlesztette ki a bunyoro nép – ez némileg zavarba ejtő felismerés lehetett a „vademberekről” szóló gyarmati beszámolókhoz szokott brit közönség számára.
