hellodelsomogy Dél-Somogy friss hírei egy helyen
“Reggelenként például közös jóga, délutánonkén, 1-től 3-ig agyagozás a Kézműves Menedékben, 3-tól 7-ig Vándor Vurstli, Játszóház Projekt, valamint tűztánc és zsonglőr workshop várja a családosokat. A kisgyerekekkel érkezőknek idén is biztosítanak a szervezők egy árnyékos és elkülönített Családi Kempinget játszóházzal, szundiövezettel, szoptató sarokkal, pelenkázóval, etetővel, illetve folyamatosan takarított tusolókkal és mellékhelyiségekkel, sőt, napi 24 órában több nyelven beszélő animátorok várják a kicsiket, ha a szülőknek koncertezni támad kedvük.
Fontos tudni, hogy a belépés 11 éves korig ingyenes a fesztiválra, de a kicsiknek a nevükkel és a kísérőjük telefonszámával ellátott gyermekkarszalagot kell viselniük, a 14 éven aluliak pedig csak nagykorú kísérővel érkezhetnek és tartózkodhatnak a Szigeten.”
-írják a programajánlóban a szervezők.Így talán már érthetőbb a francia férfi által molesztált kislány jelenléte a Sziget fesztiválon azok számára is, akik még életükben nem láttak közelről egy fesztivált sem.
Minden esetre nálunk hatalmas hagyománya van az áldozathibáztatásnak, elég csak elmés közmondásainkra gondolni, pl “Ki mint vet, úgy arat”.. Vagy a Baranyai rendőrkapitányság “Tehetsz róla, tehetsz ellene” elnevezésű kampánya is remek példa erre.
Cikkemnek nem célja pálcát törni bárki felett, hanem azt törekszem bemutatni, hogy mi váltja ki sokakból ezt az automatikus érzést, hogy az áldozatot tegye céltáblává. Léteznek-e olyan pszichés vagy morális aspektusok, amelyek jellemzőbbek azoknál, akik így vélekednek, mint akik nem? De, nézzünk az áldozathibáztatás hátterét.
“Miként vetsz, úgy aratsz”
Amikor egy széles társadalmi érdeklődést kiváltó, megosztó esemény kerül napvilágra, mindenki saját értékrendje, gondolkodása és tapasztalatai szerint értékeli az elhangzottakat, és önkéntelenül a megfigyelők kettészakadt táborának valamelyikéhez teszi le voksát. A közösségi média világában ez sok esetben azt jelenti, hogy nagy elánnal olvassa a témával foglalkozó cikkeket, a hozzájuk kapcsolódó kommenteket, és időnként még nagyobb vehemenciával száll be a másik oldal számára elfogadhatatlan érveinek támadásába.
A minket körülvevő rendkívül változékony és kiszámíthatatlan világ sokszor tűnik ijesztőnek és befolyásolhatatlannak. Szeretjük a bizonyosságot és a bejósolhatóságot, és tudható, hogy ezutóbbinak hiánya az ember számára az egyik legnagyobb stresszforrás az életben. Ennek kiküszöbölésére a folyamatosan változó valóságban szabályokat, algoritmusokat kreálunk magunknak, amelyek megadják az alapvetően nem létező biztonságos kapaszkodókat: “Szorgos munka meghozza gyümölcsét! “Miként vetsz, úgy aratsz!” Jó tett helyébe jót várj!” Taglalhatnám még, de az olvasónak bizonyosan már e három mondatból világossá válik a közös halmaz, az alaptézis, mégpedig az a feltételezés, hogy a világ egy igazságos hely. Ha jót teszek, akkor jót kapok vissza, hiszen azt érdemlem!
Amikor az embereknek az „igazságos világba vetett hite” megreng, az alapvető biztonságot adó kapaszkodók csúsznak ki a kezeik közül. Márpedig a bizonytalanság feszültséget szül, hiszen, ha nincs jól működő szabály, akkor ez azt jelenti, hogy velem is megtörténhet! Ezt az érzést természetesen nagyon nehéz elfogadni. Sokan, mikor így megmozdul lábuk alatt a talaj, racionalizálják a helyzetet. Utólag értékelnek, megmagyarázzák, hogy hogyan is kellett volna az áldozatnak viselkednie, merre kellett volna mennie, mit kellett volna viselnie és tennie, hogy sorsát elkerülje, és végül nyugodtan dőlnek hátra azzal a tudattal, hogy ők ennél sokkal okosabban cselekedtek volna, így velük ez nem fordulhat elő.
Az áldozathibáztatás egyik alapvető motívuma az esendőség, sebezhetőség által okozott kínzó félelem és az ellene való küzdelem.
A körülmények utólagos torzítását jól mutatja az az érdekes szociálpszichológiai kísérlet, amelyben egy randevúzó pár történetét kétféleképpen mesélték el a résztvevők 2 csoportjának. A történet udvarlós része mindkét csoportnál megegyezett, de a végkifejlett nagyban eltért. A nő mindkét esetben felment a férfi lakására, de míg az egyik esetben kellemes időt töltöttek el együtt, addig a másikban a férfi a nőt megerőszakolta. Bár a két történet nagy része ugyanaz volt, azok, akik az erőszakkal végződőt hallották, a nő viselkedését vakmerőnek és felelőtlennek értékelték. A másik csoportban a nő egyáltalán nem kapott ilyen jelzőket. Jól látható tehát, hogy ugyanaz a viselkedés egészen más fényben tűnik fel különböző végkifejlet fényében, vagyis jellemző, hogy egy igazságtalan helyzettel szembesülve az emberek értékítéletét átszínezik a körülmények.
Csábító nők versus macsó férfiak: ki az áldozat?
A teljes képet lefedő teória gyökerei mindkét nemnek sajátos szerepet kölcsönöznek az erőszak megítélésében. Míg a véleményalkotók egyik csoportja mindenért a nőket okolja, addig mások épp ellenkezőleg, minden felelősséget a férfira hárítanak. A nők esetében a vád, hogy túl provokatívan öltöznek, csábítóak, ráutaló magatartással bíztatják a férfiakat, vagy éppen annyira nem szolgálják ki őket szexuálisan, hogy maguk tehetnek az elszenvedett erőszakról. A férfiakat támadó, feminista irányzathoz kapcsolódó teória mindenben a férfi központú patriarchális társadalmat okolja. Ez az álláspont egyértelműen azzal támasztja alá ítéletét, hogy a férfi eredendően agresszív és erőszakos, míg a nő ösztönösen jó. Mindkét álláspontban érezhetjük a szélsőségességet, hiszen a világ nem fekete-fehér.
Engedelmesség versus szolidaritás
Úgy tűnik, az eddigieken túl sokat számít az áldozatok megítélésén, hogy az ítélő milyen morális értékeket vall magáénak. Egy nemrég megjelent kutatás arra volt kíváncsi, mi lehet az oka annak -mint korábbi példánkban is láttuk- hogy egy megerőszakolás történetét szögesen ellentétesen ítélnek meg emberek. A kutatásban 994 résztvevővel ítéltettek meg egy nemi erőszakot leíró történetet abból a szempontból, hogy kit tartanak felelősnek, illetve a résztvevőknek ki kellett tölteniük egy morális értékekre vonatkozó kérdőívet. A kutatóknak az alapkérdése az volt, hogy az emberek általánosan mennyire tartják elfogadhatónak a másokkal szembeni erőszakot. Az eredmények egyértelműen azt mutatták, hogy azok, akik hisznek az ember, mint önálló egyén értékében, az együttérzés és szolidaritás fontosságában és abban a törekvésben, hogy bármilyen erőszakot minimalizálni kell, az erőszakos történetben mindig az elkövetőt tartották felelősnek a történtekért, míg az áldozatot a sérülékeny félnek. A másik csoport számára a lojalitás, az engedelmesség, az erkölcsösség és tekintélytisztelet voltak a legfőbb morális értékek. Ezek az értékek adják a csoportok kötőerejét, ugyanakkor magukban hordozzák az érzéketlenség veszélyét az individuális problémákkal szemben. Az áldozat az ő szemükben nem igazodik a normákhoz, megszegi az erkölcsi szabályokat és engedetlen, vagyis tehet arról, ami vele történt. Úgy tűnik tehát, hogy a kötőerővel rendelkező értékek ugyan nagyon fontosak a társadalmi működés szempontjából, de ez néha az alapvető emberi jogok és értékek elnyomásával jár kéz a kézben.
Bezzeg én…
Amikor barátunk hazatér az autószerelőtől, és felháborodottan meséli, hogy szerinte az átverte őt, azonnal előtör belőlünk a mondat: „de hát miért nem mondtad meg neki…?”. Amikor egy kísérletben nőknek olyan videót mutattak, amelyben a női jelölteket interjúztató férfi szexuális jellegű utalásokat tett, akkor a nők nagy részének a reakciója az volt, hogy „miért nem küldi el a francba? Miért nem áll fel és megy ki? Miért hagyja magát? Bezzeg én…” Amikor később a kutatók felvázoltak élethelyzeteket, amelyekben a nő, mint anya azért keres állást, mert egyedül neveli gyermekét, vagy mert kiteszik az albérletéből, netán nem tudja fizetni édesanyja ápolási költségét, akkor mindjárt megváltoztak az ítéleteket. Az együttérzés megjelenésével megszűntek az automatikus válaszok, és a megítélők számára már nem volt többé olyan egyértelmű, hogy a felvázolt helyzetekben mit is tennének.
Jó, ha megjegyezzük: sokkal könnyebb az önmagunkért való kiállást a biztonságos pihe-puha világunkból elképzelni, mint kritikus helyzetben a valóságban véghez vinni.
Hogyan csökkenthető az áldozathibáztatás?
Amikor az embereknek azonnali és egyszerű megoldásuk van az áldozat segítésére, akkor kevésbé hajlamosak annak hibáztatására. Ennek egyik oka, hogy hamar feloldódik a bennük dúló feszültség, illetve az áldozat segítése gyógyító folyamat is, amely önmagában helyreállítja az igazságos és méltányos világba vetett hitet, így elvéve az utat az áldozat okolásától. Az emberek nagy része egyébként elítéli, ha ártatlan emberek válnak erőszak áldozatává, mégis vannak köztük sokan, akik észrevétlenül hangoztatnak olyan mondatokat, amelyek valamilyen módon mégis az áldozatra hárítják a felelősséget. Segíthet ilyenkor, ha a környezet világosan kifejezi, hogy ugyan feltehetően nem cél az áldozat hibáztatása, de mégis oda vezet a képviselt álláspont. A tudatosítás sok esetben segít az áldozathibáztatóknak, hogy átértékeljék álláspontjukat.
