hellodelsomogy Dél-Somogy friss hírei egy helyen
Midlife crisis vagy életközepi válság, amiről jómódú, negyvenes férfiak jutnak eszünkbe, akik éppen elhagyják a feleségüket a húszéves titkárnőjükért, de előtte természetesen még a közös vagyonból lecserélik a családi autót egy tűzpiros kabrióra.
A magyar szóhasználatban a midlife crisis ugyanazt jelenti, mint a kapuzárási pánik. A kettő között azért van némi különbség, még akkor is, ha sokan mindkettőnek a létezését vitatják. Az ellenzők szerint csak akkor létezik, ha akarjuk, vagy legalábbis csináljuk magunknak az életközepi válságot.
Furcsa, de 1957-ig nem is nagyon beszéltek erről a problémáról. Aztán 1971-ben a New York Timesban megjelent cikk már férfimenopauzaként emlegeti a jelenséget, és ha már menopauza, akkor meg is érkeztünk a nőkhöz. Miért csak a férfiaknak lehet válságban az életük?! Először is azt lenne érdemes meghatározni, hogy kit nevezünk manapság középkorúnak. Amikor maga a szó, hogy életközepi válság, bekerült a köztudatba, akkor a középkorúak 35 és 39 év közötti emberek voltak. Egy 35 éves embert manapság csak a gyerekek gondolnak középkorúnak, a társadalmi konszenzus szerint ők inkább még fiatalok. Na jó, a fiatalságuk végén járnak, de csak a nagyon gonoszak sorolják a középkorúak közé őket.
Milyen krízis fenyegeti a középkorúakat?
Először is, az öregedés réme. A reklámok, a filmek, az újságok, mind-mind a fiatalokat istenítik, húszéves nőkkel reklámozzák a szemránckrémet, és közben negyvennek hazudják őket, harmincévesek botoxoztatják az arcukat, nehogy egy ránc megjelenjen a homlokukon, de a vizelettartási problémákkal küzdők is maximum harmincötnek tűnnek a tévében, amikor felpattannak a hegyikerékpárjukra a reklámban.
Ha egy márka valódi harmincasokkal hirdet, azt megírja a világsajtó, és látszólag mindenki leborul a lábuk elé, micsoda bátor tettet hajtottak végre. Ha egy harmincöt éves fiatal sokat aggódik az élete alakulása miatt, akkor azt egyszerűen depressziósnak vagy túl szorongónak gondoljuk, de senkinek nem jut eszébe, hogy életközepi válsága lehetne. Az igazi midlife crysis 40-45 éves korban jön el, legalábbis ebben reménykedünk.
Ketten maradnak a szülők, ami akár jó is lehetne, hiszen van végre idő egymásra, a hobbikra (már ha van hobbija az embernek), de sokan ilyenkor kezdenek bele egymás végeláthatatlan szekálásába, felnagyítják a társuk hibáit, és rádöbbennek, hogy képtelenek vele tovább élni. Sokan gondolják úgy, hogy a gyerekeket már felnevelték, ezért nem érdemes a kiüresedett házasságukat tovább erőltetni, és ekkor elválnak. Nem feltétlenül szerető van a háttérben, csupán úgy érzik, eljött a megfelelő időpont arra, hogy a legkevesebb fájdalommal élje túl a család összes tagja a válást.
40-45 éves korukra azért általában a férfiak építenek nagyobb karriert Magyarországon, egy átlagos kétgyermekes családnál ugyanis az anya munkaviszonyából legalább hat éve kimarad a kétszer hároméves gyes miatt. Feminizmus, egyenjogúság ide vagy oda, azért a legtöbb családban még mindig a nők biztosítják az úgynevezett hátországot a férjük szakmai előmeneteléhez.
Van, amikor a nők szállnak ki. Amikor a nők döntenek úgy, hogy változtatnának az eddigi életükön, ha kell, kilépnének az addigi kapcsolatukból, hátrahagynának mindent, és valami egészen mást kezdenének magukkal, mint addig. Ezeknek a nőknek nincs könnyű dolguk. A férfiakkal sokkal elnézőbb a társadalom, még sokszor a nők is.
A nők megőrülnek, elmegy az eszük, klimaxolnak, a férfiaknak bezzeg csak életközepi válságuk van.
Sok nő érzi úgy, hogy eddig ő volt a hátország, most pedig eljött az ő ideje. Neki is jár pár év siker, pár év karrier vagy legalább a lehetőség arra, hogy megpróbáljon valami mást. Milyen érdekes, hogy egy házasságban ritkán jön el egyszerre ez a pillanat férj és feleség között. A házaspár egyik tagja legtöbbször megbántva, megcsalva és meglopva érzi magát akkor, amikor a házastársra előáll azzal, amit ő maga is bizonyára érzett, hogy ennek a kapcsolatnak már réges-rég vége, és új életet kéne kezdeni.
A nők általában arról számolnak be, hogy miután bármilyen okból elváltak, egy ideig padlón voltak, ahonnan muszáj volt felállniuk. Amikor muszáj volt valami életcélt kitalálni, amiért érdemes tovább élni, akkor kezdtek el új karrieren, új életen gondolkodni. A volt férj az, aki általában a legjobban meg van lepődve azon, hogy az addig őt támogató felesége micsoda önálló erővel, kitartással és lelkesedéssel rendelkezik. Sokszor hallottam már a válás után tíz évvel újra jó kapcsolatot ápoló volt pároktól, hogy milyen jó lett volna, ha az asszony nem hagyja magát háttérbe szorítani, hanem már fiatalon is sokkal többet foglalkozik a saját karrierjével, a saját életével. Milyen jó lett volna, ha… Utólag persze könnyű okosnak lenni, de húsz évvel korábban is biztos mindenki a legjobbat akarta önmagának és az egész családnak.
Nem véletlenül születtek meg azok a döntések, amelyek végül mégis a válásig vezettek.
Péter például azért adta be a válópert ötvenévesen, mert attól rettegett, hogy a saját nyugdíjából nem fogja tudni eltartani majd a feleségét, aki miatta nem ment vissza gyesről dolgozni. A válás után a felesége gasztronómiai vállalkozást nyitott, újra férjhez ment, és az új férjével pár év alatt elképesztő sikereket értek el. Köszönhetnék mindezt Péternek is, de lehetett volna másképp is.
forrás: nlCafe
