Elmúltak azok a boldog idők, amikor évtizedeken keresztül dolgozhatott valaki ugyanabban a munkakörben, ezért a jövő sikeressége azon fog múlni, hogy mennyire lesz eredményes az adaptációs képességet megalapozó alapkészségek megerősítése. Ha nem, akkor nem csak most, de a későbbiekben is érvényes lesz az a sötét diagnózis, amit Pokorni Zoltán adott: „Ma évente tízezer gyerek megy a lecsóba, akik nem tudnak rendesen olvasni, akik így nem fognak munkát kapni. Évente tízezerrel növeljük azoknak az embereknek a számát, akiket nekünk kell eltartanunk.”
(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
A negyedik ipari forradalom korában ez maga lenne a megtestesült gazdasági-társadalmi katasztrófa. Az iskolai végzettség nélkül gyakorlatilag megszakadó életpályák szomorú sorsú birtokosaival így vagy úgy, de később találkozni fog a társadalom, és az még csak a jobbik eset, ha a szociális ellátórendszeren keresztül. Hiszen ez a találkozás fájdalmasabb módon is bekövetkezhet…
Annak érdekében, hogy oktatási rendszerünk a rendkívül felgyorsult technológiai változás miatt alkalmazkodóképessebbé tegye a tanulókat, három készségterület fejlesztését kell szem előtt tartani. Előrelépést kell elérni a további tanulást lehetővé tevő alapkészségek (szövegértési, matematikai, természettudományos kompetenciák) terén. Fejleszteni kell az adaptív készségeket (kritikus gondolkodás, problémamegoldás, kooperativitás). És meg kell erősíteni a 21. században globális munkapiaci belépési küszöbnek tekinthető készségeket (angol nyelv, interkulturális kommunikáció, digitális eszközhasználat) is, különben drasztikusan romlani fog a digitalizált-robotizált „új világban” munkára fogható népesség termelékenysége. Mindezt nyilván összhangba kell hozni a gazdaság aktuális igényeivel. Persze a „jövő” és a „most” gazdasági igényei közötti harmónia megteremtése nem egyszerű feladat, de az biztos, hogy a képzett munkaerő hiánya miatt fenntartható fejlődésről nemigen lehet álmodni.
Mindez azonban csak egy szép ábránd marad, ha nem sikerül azon a keserű tényen változtatni, hogy a jelenlegi magyar oktatási rendszer kudarcra ítéli az egyes évjáratok bő negyedét. A mostani népesedési trendek mellett, a technológiai forradalom követelményeinek tudatában a gazdaságot (és a társadalmat…) romba döntő luxus lenne lemondani ennyi emberről, gyakorlatilag lehetetlenné tenni számukra a munkaerőpiacon való tartós boldogulást.
Ehhez az egyik legfontosabb lépésként mindenképpen elmozdulást kellene eszközölni abban, hogy az európai OECD országok között ne Magyarországon legyen a legkisebb az oktatási mobilitás. A 2015-ös PISA felmérés alapján készített felmérés szerint a tesztek jelentősen eltérő eredményeit hazánkban 21%-ban a diákok társadalmi-gazdasági státusza határozza meg, ami több mint másfélszerese a 13%-on álló OECD átlagnak! Az, hogy még Románia és Bulgária is megelőzi Magyarországot az oktatási mobilitás vonatkozásában, mindennél hívebben kifejezi a probléma súlyosságát.
Mindez településtípusonként is érezteti a hatását (a falvak szociális összetétele is komolyan befolyásolja az oktatás minőségét), hiszen már az első, 2000-es PISA felmérés adatai alapján olvasásban és matematikában 125-125, természettudományokban pedig 118 pontnyi különbség volt megfigyelhető a budapesti 15 éves fiatalok javára. Ami valami elképesztő módon az OECD-országokban mért átlagos különbség négyszerese! Mindezt valamiféle genetikus eredetű képességhiánnyal magyarázni – nevezetesen, hogy a községekben élő fiatalok kvázi en bloc butábbak lennének – nettó ostobaság lenne, így inkább szelekciós mechanizmusok áldatlan munkálkodását gyaníthatjuk a jelenség mögött. Nem újkeletű dologról van szó, viszont a méltányosság szempontjából elfogadhatatlan az ilyesféle évszázados hagyományok továbbélése.
És ha már szelekció… A hazai „white flight” jelensége által különösen érintett szakképző iskolákban öngerjesztő folyamatok hatnak, hiszen a leszállított követelményszinthez igazított intézményekben – hiába bizonygatja oktatásszociológusok hada, hogy a vegyes iskola erősíti a társadalmi kohéziót, és a homogén összetételű osztályok össztársadalmi szinten mennyire károsak – egyre kevesebb, a többségi társadalomhoz tartozó szülő meri beíratni a gyermekét. Az átlagszülők közül nyilván kevesek hobbija, hogy kevéske szabadidejükben eme jeles oktatásszociológusokat tanulmányozzák, de annál pontosabb szenzorokkal érzik, ha egyes iskolákban megszaporodnak a válságjelek. Így aztán azok fokozatosan a társadalom peremére került rétegek gyermekeinek szegregált intézményeivé degradálódnak.
Az átjárhatóságot rendkívül megnehezítő, nagyon korai konkrét pályaválasztási döntés kikényszerítése, vagy a 2016-os változtatások, melyek következtében a három évre csökkentett lebutított képzés már kilencedikben is csak heti 12 közismereti órát iktatott az órarendbe, mind ennek a primer érzésnek a megerősítése mellett hatottak. Cinikus olvasatban persze szükséges volt a közismereti órák csökkentése, hiszen a gyakorlatilag funkcionális analfabétaként a szakképző iskolákba lépő gyerekeket – ha érdemben nem kívánnak foglalkozni a problémával – csak úgy lehet szakmához juttatni, ha lebutítják a képzést. De teljesen egyértelmű, hogy a gyorsan – és így olcsóbban… – kiképzett „szakmunkások” idegennyelvtudás és informatikai ismeretek nélkül, kisebb műveltséggel mennyire ki lesznek szolgáltatva a munkaerőpiac kényének-kedvének. A szülők fel fogják tenni azt a kérdést is, hogy ki lesz az, aki egy ilyen – a hátrányos helyzetű diákokat begyűjtő – közegben integrálja a másikat. Amennyiben a szociális és kulturális különbségek nagyok, és sok a hátrányos helyzetű tanuló, valamint nem áll rendelkezésre elég kvalitásos pedagógus, akkor nincs az a narratíva, amelyik arról győzné meg a szülőket, hogy a felzárkóztatni szándékozott fiatalok a normához fognak igazodni, nem pedig az ő fiát-lányát – anyagi javakkal vagy tanulmányi eredményekben – lehúzni. Mindezt tetézheti, ha az elgettósodó szakképző iskolákban elharapódzik az ellenállás kultúrájának nevezett tünetegyüttes, ami természetesen még inkább megerősíti a szülők abbéli döntését, hogy ilyen helyre nem járatják gyermeküket. Imígyen a társadalmi csapda bezárult, az egyre mélyebb örvénylésekből nehéz lesz szabadulni. A helyzettől szenvedő pedagógusok egyre motiválatlanabbá válnak. Amikor szinte általános itteni pedagógusi panasz, hogy a tanulói oldalról az előzetes tudás, az általános tanulási képességek, a megértés foka, a verbális készségek stb. mennyivel gyengébbek, akkor a Pygmalion-effektus inverzeként megjelenik a gólem-hatás szörnyű önbeteljesítő jóslata.
„Rettenetes gyerekanyag. Itt már nem lehet kezdeni semmit.”
– ami törvényszerűen vezet ahhoz, hogy a szakképzés mostohagyerekeként kezelt szektorába kényszerült diákok eredményei is egyre rosszabbak legyenek.
Maga a csökkentett elvárás is demotivációhoz vezethet, így aztán kialakulhat az az elfogadhatatlan adat, hogy a kompetenciamérések tanúsága szerint a szakiskolákban a 8. és a 10. osztály között tovább romlik a tanulók szövegértési képessége.
Mindez megmagyarázza azt, hogy 2018. szeptemberében a szakképző iskolák férőhelyeinek 60 százaléka betöltetlen maradt. Míg az 1999/2000-es tanévben 30 ezernél több fiatal kezdte el tanulmányait valamelyik szakképző iskolában, ez 2008-ra 23.073-ra, 2018-ra pedig 18.168 főre csökkent. És a számszerű csökkenés nem csak demográfiai okokkal magyarázható. Magának az iskolatípusnak a népszerűségvesztése jól kiviláglik abból, hogy míg a rendszerváltás évében még a tanulók 38 százaléka került ilyen intézménybe, addig ez az arány mostanra pontosan megfeleződött, gyakorlatilag azt eredményezve, hogy a sajátos nevelési igényű, valamint a hátrányos- és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek gyűjtőhelyévé váljanak ezek az iskolák. Az EMMI 2019/20-as tanév elején összegyűjtött statisztikái szerint a szakközépiskolákban, gimnáziumokban és szakgimnáziumokban talált 17.411 sajátos nevelési igényű tanulóból 7975-en, tehát az összes itteni SNI-s diák 45 százaléka járt azokba a szakközépiskolákba, amelyek a tanulói tömegnek viszont csak 16 százalékát adják. Mindez azt eredményezte, hogy ezekben az iskolákban 12 százalék feletti szintet ér el a sajátos nevelési igényű fiatalok aránya, szemben a gimnáziumokra jellemző 1,7, illetve a szakgimnáziumokra vonatkozó 4,2 százalékos aránnyal.
Szomorú, de némiképp ezzel is magyarázható, hogy a komplex gondokkal szinte teljesen magára hagyott pedagógusok ilyen körülmények közepette nem igazán ágáltak a tankötelezettség 16 évre történő leszállítása ellen. Viszont a problémás gyerekektől való megszabadulás csak tüneti kezelése a bajoknak, hiszen előbb vagy utóbb, de a társadalom lesz az, amelyik kénytelen lesz szembesülni azzal az iszonyatos tehertétellel, amit a végzettség nélkül vagy elégtelen végzettséggel kallódó fiatalok jelentenek. A gyorsuló technikai fejlődés miatt a munkaerőpiacon eladható tudás nagyon hamar elavul, átalakul, így a folyamatos tanulás és önképzés, valamint az erre való állandó reflexió képessége nélkül emberi sorsok fognak a semmibe hullani. Egy megfelelő szakképzési rendszernek – illetve az azt mozgató közpolitikáknak – márpedig igenis feladata, hogy a maga összetettségében reagáljon ezekre a roppant komoly társadalmi vetülettel rendelkező kihívásokra.
Csakhogy, miként állítja Polónyi: „A szakképzés háromévesre és duális rendszerre való átállása azt célozza, hogy a vállalatok számára növekvő létszámú, a helyhez kötött szakismeretek miatt nem mobil és az alapképzés hiányosságai miatt a továbbtanulástól és a kivándorlástól elzárt szakmunkaerő kerüljön ki az iskolákból, akiket így alacsony bérért, magas profitrátával lehet foglalkoztatni.”
Akinek van más választási lehetősége, az tudja, hogy egy beszűkült szakképzés az abban résztvevő diákok jövőbeli versenyképességét igen károsan befolyásolhatja. A gyorsan változó gazdasági környezetben a szaktudás könnyen elavulhat, és ha nincsenek olyan kompetenciák, amelyekre támaszkodva folyamatos lehet a megújulás, akkor a fiatal jövője megpecsételődött. Ezeknek a kompetenciáknak a kialakításához viszont a jelenlegi keretek és feltételek között a szakképzésben nagyon sok fiatal nem kapja meg a megfelelő segítséget. És itt nem csak a normális szakos ellátottságról van szó, meg arról, hogy az esetleges helyettesítés ne redukálódjon a puszta gyermekmegőrzésre. Mindez elengedhetetlen, de szükség van arra a szemléletbeli megújulásra is, amire példa a Magyar Tudományos Akadémia által 2016-ban indított négyéves szakmódszertani program is, amelyik többek között arra próbál válaszokat találni, hogy miként lehetne hatékonyabbá tenni a hátrányos helyzetű kisebbségi csoportok felzárkóztatását. A cigányság integrációjának szakmódszertani lehetőségeit vizsgáló munka eredményeinek oktatási rendszerünkbe történő adaptálása elengedhetetlen lesz.
Csakúgy, mint a pedagógushivatás fokozott anyagi- és erkölcsi megbecsülése, a legjobbak pályára vonzása és megtartása. Magyarán: pénz, paripa, fegyver, no meg, egy korszerű köznevelési stratégia az, ami az ország jövőjét az oktatáson keresztül biztosíthatja.
A szerző pedagógus, közoktatási vezető,
a Jobbik országgyűlési képviselője, a Kulturális bizottság alelnöke