Elmesélték, milyen borzalmas az életük, majd leszavaztak a Viktorra

“MOST, A SZAVAZATSZÁMLÁLÁS UTÁN MÁST GONDOLSZ-E ARRÓL, HOGY MIÉRT ENNYIRE FIDESZ-SZAVAZÓ A MAGYAR VIDÉK, MINT ELŐTTE?”

– kérdezem A.-tól, a budapesti tréner-közgazdásztól, aki a választás napján egy durván 3000 lakosú Heves megyei faluban önkénteskedett.

“SZINTE TELJESEN MÁST GONDOLOK, ÖSSZESSÉGÉBEN NAGYON SOKAT SEGÍT A HELYZET FELDOLGOZÁSÁBAN ÉS ÉRTÉKELÉSÉBEN HOGY OTT VOLTAM”

– feleli A.

“MIT GONDOLSZ MÁSKÉPP MOST?”

– kérdezem erre tőle.

“PÉLDÁUL AZT, HOGY AZ A BIZONYOS ZSÁK KRUMPLI “AMIÉRT EZEK ELADJAK A SZAVAZATUKAT” MA SZÁMOMRA NEM A SZAVAZAT OLCSÓSÁGÁT JELENTI, HANEM AZT, HOGY AKI ADTA, AZ JÓL MÉRTE FEL, HOGY EGY ZSÁK KRUMPLI IS VALÓBAN SZÁMÍT. ÉS HOGY LEGALÁBB VALAKI ENNYIRE FOGLALKOZIK VELÜK. A MÁSIK OLDAL EL SE JUT HOZZÁJUK, A LEGTÖBB ELLENZÉKI PÁRTRÓL, EMBERRŐL NEM IS HALLOTTAK.”

A. nincs egyedül ezzel a felismerésével. A választások óta jó pár önkéntes szavazatszámlálóval beszéltem vagy cseteltem személyesen, több tucatnyi olyan beszámolót olvastam el, amit önkéntesek egymásnak vagy az ismerőseiknek írtak az élményeikről. Közülük egészen sokan jutottak például a fenti következtetésre, hogy amit eddig üres gesztusnak vagy kulisszahasogató kormányzati PR-húzásnak tekintettek, az az érintetteknek igenis sokat jelenthet. Meg arra, hogy az ellenzéknek nem az a fő problémája, hogy hazudik róluk a közmédia, hanem hogy a választók komoly része azt sem tudja, hogy léteznek. És még egy csomó más dologra is ráébredtek.

A KÖVETKEZŐ ÉVEK EGYIK LEGIZGALMASABB KÉRDÉSE LESZ MAGYARORSZÁGON, HOGY ENNEK A NAGY VÁLASZTÁSI KIRAJZÁSNAK ÉS KÖZÖSSÉGI RÁÉBREDÉSNEK LESZ-E BÁRMILYEN KÉZZELFOGHATÓ KÖVETKEZMÉNYE, ESETLEG EGY ALAPJAIBAN MEGÚJULÓ ELLENZÉKI POLITIZÁLÁS CSÍRÁJÁVÁ VÁLIK, VAGY EGYSZERI, KIVÉTELES ESEMÉNY MARAD.

Mi történt?

Magyarországon 10285 szavazókör található. A 2018-as választásokon hiába volt nagyjából 15 ezer ellenzéki önkéntes szavazatszámláló, a koordináció hiánya miatt rengeteg – jellemzően falusi – helyszínen nem volt egyetlen ellenzéki delegált sem. A szavazókörök jó 40 százalékában vagy egyáltalán nem volt, vagy maximum egy, és az az egy is gyakran felkészületlen. Azt elég sokan sejtették ugyan, hogy ha a Fidesz választási csalást követne is el, azt valószínűleg nem a szavazóhelyiségekben csinálná, több tízezer szem kereszttüzében, de hogy külső kontroll híján ezzel együtt mi folyhatott ezeken a helyeken, tökéletesen illusztrálja, ami múlt vasárnap, a szavazás megkezdése után történt. Bányai Gábor, Bács-Kiskun megye 5. számú választókerületének fideszes jelöltje azon puffogott egy azóta törölt Facebook-posztjában, hogy a balos delegáltak nem engedik szavazni azt, akinél nincs személyi és lakcímkártya.

Az ellenzék ezért a kampánya egyik központi témájává tette, hogy ezúttal legyen legalább húszezer jól képzett ellenzéki önkéntes, vagyis minden szavazókörben kettő.

Az e célra alakult, a nevében is a húszezres számot említő 20k22 projekt a 444 tudomása szerint végül 19700 embert tudott delegálni. Ellenzéki oldalról a 20k22 készítette fel a pártaktivistákat, illetve a most először jelentkező, pártkötődés nélküli civilek ezreit is, rajtuk kívül a Kétfarkú Kutyapárt által delegált nagyjából 2600 önkéntest, így az ellenzéki kampány egyetlen sikeres vállalásaként tényleg összejött a szavazókörönként átlagosan legalább 2 önkéntes. Köszönhetően a civileknek.

Miért olyan nagy dolog ez?

Az általam Kirajzásnak nevezett esemény keretezése a közösségi médiában sok helyen az volt, hogy a naiv Nagykörúton Belüli Budapestiek végre szembesültek a Magyar Valósággal. Ehhez képest érdemes megnézni, hogy mit mutatnak a számok. Tényleg annyi budapesti számlált falvakban? Rá is kérdeztem.

A 20k22 által delegált 19700 főből 5800 volt budapesti, 11500 vidéki, 2400 delegált pedig nem online jelentkezett, így az ő lakcímüket nem tudják. A biztosan budapesti 5800 önkéntesből 3800 embert delegáltak vidékre, ebből 3200 főt kistelepülésekre.

Mivel 2018-ban 15 ezer, most pedig 21 ezer ellenzéki delegált volt, legalább hatezer olyan civil állampolgár akad, aki életében először 2022-ben volt szavazatszámláló. Lehet, hogy többen vannak – hiszen nem biztos, hogy a 2018-as önkéntesek mindegyike újra jelentkezett -, de kevesebben semmiképp.

Az esemény egyediségét az adja, hogy jól képzett, közéleti érdeklődésű, a tapasztalatait árnyalt formában elmesélni képes magyar értelmiségiek ezres nagyságrendű csoportja egyszerre, egyidőben szembesült – először vagy sokadjára – azzal, hogy a NER-korszakban mit jelent a politika a magyar falvakban. A résztvevők összetétele miatt az akció kivételesen jól dokumentált: az önkéntesek nem kis része a közösségi oldalakon megosztott, hosszú, elemző írásokban számolt be az élményeiről.

A civilek rengeteg olyan településre is eljutottak, ahová az ellenzéki politikusok nem, még a kampány alatt sem. A mozgóurnázás révén olyan személyes benyomásokat szerezhettek a legelesettebbek otthoni viszonyairól és politikához való hozzáállásáról, amilyeneket adott esetben azok szomszédai sem. A szavazóhelyiségekben emellett megismerkedhettek a települések közéletileg vélhetően legaktívabb tagjaival, a helyi véleményformálókkal.

Sokféle ember szerzett sokféle élményt, de három fő dologgal mindegyikük foglalkozott a beszámolójában

• mi volt az, ami a leginkább megérintette: elszomorította, sokkolta vagy éppen reményt adott neki
• az ellenzék megsemmisítő vereségének helyben tapasztalt okai
• tippek arra nézve, hogy a jövőben mire lehet érdemes fókuszálnia az ellenzéknek, ha akar valamit.

Elolvastam annyi élménybeszámolót, ahányat csak képes voltam, majd meginterjúvoltam több résztvevőt. Mindezek alapján az alábbiak voltak a résztvevők legérdekesebb és legáltalánosabb benyomásai:

Más alapon szavaznak, mint gondolták volna

Az önkéntesek talán legfontosabb közösségi felismerése az volt, hogy az emberek teljesen más alapon szavaznak, mint gondolták volna

GYAKORINAK NEVEZHETŐ TAPASZTALATUK SZERINT AZ ÁLTALUK MEGISMERT SZAVAZÓK OROSZLÁNRÉSZE EGYÁLTALÁN NEM KÖTI ÖSSZE A VÁLASZTÁST A SZEMÉLYES ÉLETÉBEN TAPASZTALT OLYAN PROBLÉMÁKKAL, MINT A LEÉPÜLT EGÉSZSÉGÜGY, AZON BELÜL A JÁRVÁNY KEZELÉSE, AZ INFLÁCIÓ, A LAKHATÁS, A KÖZLEKEDÉS VAGY A KÜLFÖLDRE KÖLTÖZŐ FIATALOK. AHOGY EGY SZAVAZATSZÁMLÁLÓ FOGALMAZOTT, “A SZAVAZÁS NEM PROGRAM, HANEM HIT ALAPON MEGY.”

Elég sokan megjegyezték azt is, hogy a városi értelmiség mozgósító témái – az Európához és Oroszországhoz fűződő viszony, pártcélokra használt közmédia, EU-támogatások lenyúlása – mennyire értelmezhetetlennek tűntek helyben. De ez mondjuk maguknak az önkénteseknek sem jelentett meglepetést.

Az viszont igen, hogy a választást eldöntő alaptémáknak képzelt ügyek sem igazán számítottak. Így a járványkezelés, illetve az egészségügy általában méltatlan állapota sem. Jellegzetes anekdota típus, amikor a mozgóurnával a lakásra vagy az öregek otthonába érkező számlálónak a szavazó jót panaszkodik a saját egészségügyi kálváriájáról, reménytelen munkaügyi vagy szociális helyzetéről, majd segítséget kér ahhoz, hogy megtalálja Orbán Viktort a szavazólapon.

Naivnak semmilyen szempontból nem nevezhető önkéntesek tömegei szembesültek azzal, hogy a Fidesz-szavazók nem kötik össze a magyar állam működésének személyes életükben tapasztalt problémáit azzal a ténnyel, hogy ki kormányozza az országot 12 éve. Miközben az elszegényedés olyan szürreális helyzeteket eredményez, mint amiről a Somogyban számláló B. mesélt:

“VAN, AKI A HÁZ MÖGÖTTI, PICI NYÁRIKONYHÁBAN ÉL, AZ ELSŐ HÁZ LEANDEREKKEL VAN TELE.”

Ennek az egyik valószínű okát én legutóbb két nappal a szavazás előtt, a székesfehérvári főtéren, Orbán kampányzáró beszédét hallgatva, a tömeg közepében állva éreztem a bőrömön. A miniszterelnök olyan kerek, a lakóit lelkileg tökéletesen kielégítő, szinte hermetikusan zárt világot teremtett, amibe ezek a témák ilyen formában egész egyszerűen nem hatolnak be. És nem kizárólag azért, mert az Orbán-gömb lakói a cenzúrázott és az állampárt alegységeként funkcionáló köz- és kormánymédiából tájékozódhatnak. Hanem azért is, mert az Orbán-hívek egy közösségi érzésre fizettek be, amivel egyelőre alapvetően elégedettek, és amíg ez így marad, egyrészt nem érdeklik őket az elégedett érzésüket elrontó hírek, másrészt ha tudnak is róluk, azokat nem kötik össze a szavazatukkal.

Azt pedig az önkéntesek beszámolói is elárulják, hogy Orbán Viktor milyen sikeresen függetlenítette magát egyrészt magától a klasszikus miniszterelnöki figurától is – aki még számonkérhető volt -, másrészt már a saját pártjától is. Kifejezetten sok olyan élménybeszámolót olvastam, amiben a szavazólapon eltévedő választó abban kért segítséget a szerzőtől, hogy azt mutassa meg neki, hogy hol szavazhat “a Viktorra”. A Fidesz neve vagy logója ebben még azokat sem mindig orientálta, akik egyébként tudtak olvasni.

A Nyugat-Magyarországon számláló N. sztorija jellemzőnek mondható ebben a műfajban:

“MÉG REGGEL BEJÖTT EGY TELJESEN LESZEDÁLT NŐ, AKIT AUTÓVAL HOZTAK, AZT SEM TUDTA, HOL VAN. ELÉG NEHEZEN BÖKTE KI, HOGY „OLYAN PAPÍRT KÉREK, AHOL ARRA LEHET SZAVAZNI, KI LEGYEN A MINISZTERELNÖK”. AZ, HOGY VAN EGY MÁSIK ÍV A JELÖLTEKRŐL, EL SEM ÉRTE AZ INGERKÜSZÖBÉT.”

Ez a majdnem hermetikusan elzárt alternatív Fidesz-világ a biztosok szerint sem jöhetett volna létre a

lenyúlt közmédia

nélkül. Konkrétan nem emlékszem olyan beszámolóra, ami egy ponton ne hozta volna szóba, hogy a falusi Fidesz-szavazók kizárólag a közszolgálati tévéből-rádióból és esetleg a TV2-ből tájékozódnak. Említést kapott még a Hír Tv. Aki mozgóurnázni ment, az mind szembesült ezzel, és szóvá is tette. Ahogy B. mesélte, az ő 600 lakosú somogyi falujában “Mindenhol megy a tv, csak m1, tv2, láthatóan egész nap, ez ingyen van.” B. azt is megtudta, hogy a tévé nem csak háttérzajkeltő forrásként funkcionál: “Két helyen is elhangzott szó szerint, hogy tudom én, mondta a tv, hogy kire kell.”

Ez lehet az egyik oka annak, hogy sokan egyszerűen nem tudnak az ellenzék létezéséről. Az ország keleti, középső és nyugati feléből érkezett jelentésekben egyaránt gyakran emlegették, hogy a helyi szavazatszámláló társak nem ismerték a magyar belpolitika Fideszen kívüli főszereplőit sem. Több élménybeszámoló említette például, hogy sokan nem tudtak a Kétfarkú Kutyapárt létezéséről, és egyes kormánypárti bizottsági tagok konkrétan nem akarták elhinni, hogy létezik ilyen fura nevű párt ilyen logóval. És ezek nem az átlagos választók, hanem a számlálóbizottsági tagságukból következtethetően a közélet iránt a legjobban érdeklődő helyiek voltak. Akik éppen emiatt néhol információszerzésre használták fel a találkozást a vendégségbe jött szavazatszámlálókkal, és kikérdezték őket az ellenzéki pártokról és figurákról.

Ennek megfelelően az is gyakori volt, hogy nem ismerték a helyi összellenzéki jelöltet sem.

Gyurcsány Ferencet viszont igen.

Ez magyarázhatja a magyar politika messze legfárasztóbb jelenségét, a folyamatos gyurcsányozást, ami a fentiekből következően mindaddig pont ugyanilyen intenzitással fog folytatódni, amíg meg nem szűnik a Fidesz kvázi-monopóliuma a vidéki hírközlésben.

Jelenlét vagy halál

A résztvevőkkel folytatott összes beszélgetésem így vagy úgy, de ugyanarra futott ki: bármit is akarjon a jövőben tenni az ellenzék vagy a nyugatos civil társadalom a változásért, a kulcs a valósággal szembesülő önkéntesek szerint

A JELENLÉT.

MÁRMINT A TARTÓS FIZIKAI JELENLÉT A MAGYAR KISTELEPÜLÉSEKEN.

A beszámolóírók és interjúalanyok legerősebb közösségi tapasztalata talán az volt, hogy a kistelepülések lakóinak jelentős része egyszerűen nem is tud a “másik világ” létezéséről. Nem egyedi ügyekről: arról sem, hogy milyen ellenzéki pártok és politikusok léteznek. Sokan a politikai élet legalapvetőbb fogalmait sem ismerik, de ezek általában nem is különösebben érdeklik őket.

A Fidesz a köztévé, a rádió és a TV2 révén mindenütt jelen van a véleményével, az anyagi függés rendszerének megteremtésével – közmunka, támogatások – pedig olyan zárt rendszert hozott létre, amibe alkalmi kampányokkal még akkor sem esélyes kívülről behatolni, ha lenne pénz tényleg országos, települési szintű kampányokra.

Helyi jelenlét híján az ellenzék sok helyen képtelen volt helyben ismert és tisztelt jelölteket találni.

Fontos emlékeztetni magunkat, hogy az önkéntesek civil emberek, nem profi politikusok, így a sok beszélgetés sem vitt közelebb ahhoz, hogy pontosabban milyen jelenlétet tartanának eredményesnek. Az világos, hogy nem politikai kampányra, pártfejlesztésre, hanem közösségteremtő, a helyieknek a napi életükben segítő jelenlétre gondoltak. Az a vélemény általános volt, hogy valamilyen formában, de csak ez lehet a megoldás.

A legtöbben úgy látták, hogy ez nélkülük, vagyis a tenni hajlandó civilek ezrei nélkül tuti nem fog menni. De a realisták azt is megjegyezték, hogy az egésznek akkor van értelme, ha mindez éveken át folyik egyszerre rengeteg településen, ami rengeteg munkával és logisztikával jár, a pénzről nem is beszélve.

A Fidesz rendszere azért is olyan hatékony, mert nekik – ellentétben az ellenzékkel – nem kell fizikailag jelen lenniük mindenütt ahhoz, hogy kontroll alatt tarthassák a teljes magyar vidéket. A közmédia bármilyen komisszárnál vagy helyi pártszervezetnél jobban közvetíti a követendő véleményeket, a közmunka és a támogatási rendszer miatt pedig a pártonkívüli településvezetők válnak a rendszer egyfajta helyi megjelenítőivé, ingyen és bérmentve.

Amennyire fel tudtam mérni, sok önkéntes számláló tart jelenleg ott, hogy “valamilyen formában folytatni kell”, mármint a rendszeres falujárást, anélkül, hogy kialakult volna, mit lenne érdemes csinálni. Azon felül, hogy valami olyat, ami hasznos a helybélieknek.

Egészen más akusztika

A cikk elején idézett A. nem volt egyedül azzal a meglátásával, hogy a nem fideszes tábor alábecsüli a felszínesnek érzett gesztusok fontosságát. Ő a krumpliosztás példáját említette, mások például a röfiknek beköszönő Orbán videóját annak illusztrálására, hogy helyben szembesültek azzal, sokaknak mennyit jelentenek a csak olcsó PR-szemfényvesztésnek érzett megnyilvánulások. Leromlott, elfelejtett településeken érzi úgy a többség, hogy a Fidesz megérti őket.

Az már a saját tapasztalatom számtalan utcai megmozdulás alapján, hogy az odafigyelés puszta érzékeltetésével, a közös ellenségek megnevezésével és évi néhány társasági megmozdulással a Fidesz működő közösséget tudott létrehozni. Mert teljesen mindegy, ki hogyan definiálja magában a működő közösséget, Orbáné annyira egész biztosan működik, hogy a járvány rengeteg halottja ellenére fegyelmezetten leszavaztak rá.

Mozgóurna

A legerősebb személyes élmények nagy része a mozgóurnázáshoz kötődött. A mozgóurna funkciójából következően – ezt ugye azok veszik igénybe, akik valami okból fizikailag képtelenek eljutni a szavazóhelyiségig – ilyenkor eleve sokkal nagyobb az esély a megrázó találkozásokra leépült, beteg, mozgásképtelen emberekkel, pestiségtől és vidékiségtől függetlenül.

És ezerből egyszer olyan viccesekre is, mint amit L., a budapesti ügyvéd élt át egy 1500 lelkes szabolcsi faluban:

“Az urnás csapatot a szociális gondozók főnöknője vezette, mindenkit ismert, még a kutyákat is név szerint” – idézte fel L.

“Az egyik urnás helyen a kábé 70 éves szavazó asszony panaszkodni kezdett neki: Gabikám, valamit tenni kéne ezzel a F. fiúval! Idejött este, hogy feküdjek le neki, mert mióta az anyja meghalt nem volt nővel!”

A mozgóurnázás ráadásul olyan tapasztalatokkal ajándékozza meg a résztvevőket, amilyenekben még a helyi lakosok közül sem mindenkinek van része. Maximum olyanoknak, mint a körzeti orvos, a pap vagy a védőnő. A mozgóurnások ugyanis egymás után egy rakás helyi lakos otthonába látogatnak el, a legintimebb tereikben találkozva velük, olyan keresztmetszetet kapva a legelesettebbek konkrét életkörülményeiről, tévézési és egyéb szokásairól, amit adott esetben egy három utcával arrébb lakó helyi lakos sem feltétlenül.

A penészes parasztházakban és putrikban fényes nappal is a sötét, dohos konyhában heringekként fekvő betegek, haldoklók, demensek és öregek látványa nemcsak városi értelmiségieknek lett volna megrázó élmény.

Feltehetőleg nem befolyásolta érdemben a választás eredményét, de kifejezetten sokan említették, hogy milyen sok mozgóurnás helyszínen szavaztak demens vagy annak tűnő, a saját nevüket meg nem találó, kommunikálni alig képes családtagok vagy öregekotthona-lakók. Ez inkább a kiszolgáltatottság mértékére és az állampárthoz fűződő viszonyuk jellegére utalt. Visszatérő motívum volt a helyzetet felfogni sem képes választó helyett szavazó családtag.

Összevissza szavazás

“EGYIKÜK MONDTA, HOGY NEM LÁT, A DK-RA AKAR, MEGMUTATTUK. AZTÁN MEGKÉRDEZTE, HOGY A MINISZTERELNÖKRE HOL KELL IKSZELNI?”

B. élménye nem egyedi. Többen is említették a tapasztalataik között, hogy milyen sokan nem értették a választás lényegét és szavaztak emiatt összevissza vagy érvénytelenül. Nemcsak a népszavazáson, hanem az országgyűlési választáson is.

Ez érdekes jelenség, de nem vidék- vagy városspecifikus, és nem is a NER-korszak jellemzője. A mamám lelkes önkéntes számláló volt az első két szabad választáson, 90-ben és 94-ben, és az első önkormányzatin, Budapesten, a Terézvárosban. Egy csomó mindenről mesélt, de a legelképedtebben arról, hogy milyen sok ember – a saját nem tudományos becslése szerint minden ötödik választó – szavazott összevissza. Egyéniben Kőszeg Ferencre, listán a MIÉP-re és hasonló módon.

Pozitívumok

Az önkéntes számlálók nagy részt annyira lesújtotta a megtapasztalt valóság + a választási eredmény koktélja, hogy kimutatható mennyiségben voltak közülük olyanok, akik abból is képesek voltak reményt meríteni, hogy az ő falujukban 25-35 százalékot ért el az összeállt ellenzék. Volt, aki csodának, volt, aki biztatónak ítélte, hogy a kommunikációs vákuum és a megélheti nyomás ellenére még a legelzártabb helyeken is nem a Fideszre szavazott a választók harmada-negyede. De minden ilyenre tíz olyan jutott, aki az egészből azt szűrte le, hogy amíg Orbán él, ezt a rendszert választáson nem lehet legyőzni,.

Szintén a kicsivel is beérés jellegzetes példája, hogy a közösségi és személyes beszámolók túlnyomó része külön kitért arra, hogy a propaganda hergelése ellenére kedvesen fogadták őket. A bizottságokban lényegében mindenütt, csak páran számoltak be arról, hogy egy-egy választó beszólt nekik.

Szlogenek és népszavazás

Sok önkéntes április 3-án tapasztalta meg először, hogy a kormánypropaganda szlogenjei és címkézései milyen jól működnek a gyakorlatban. Ez leginkább a népszavazás ügyében jött elő. “Elkaptam szavakat, amelyek a kormánypropagandát szajkózták. „Hagyják békén a gyerekeket…, „Ha nem erre szavazunk, veszélybe kerül az ország.” – írta például N.

A népszavazás ezzel együtt sem volt sima történet.

Az ország legkülönbözőbb fertályain önkénteskedők mesélték szinte ugyanazt a sztorit. Miszerint a megjelentek komoly százaléka vagy egyáltalán nem tudott arról, hogy népszavazást is tartanak, vagy nem értette, hogy az miről szól, de amint meghallották a “gyermekvédelmi” szót, rögtön rávágták, hogy ez ismerős, nekik is fontosak a gyerekek, ezért részt szeretnének venni. (Az más kérdés, hogy pont ebben a témában a másik közösségi tapasztalat az volt, hogy a a propaganda sokkal kevésbé volt hatékony a négy kérdés megértetésében, sőt még abban is, hogy legalább azt a Fidesz-tábor fejébe vésse, hogy négy nemmel kell szavazni. Ez szerintem azonban nem feltétlenül bénázás, hanem inkább szándékos volt, hiszen a kormány kommunikációs stábja eleve nem azért találta ki ezt a népszavazást, hogy megnyerjék, az egész akciónak pusztán mozgósítási célja volt, amit tökéletesen be is töltött. A Fidesz szempontjából akár rosszul is jöhetett volna egy érvényes és eredményes népszavazás, hiszen akkor olyan törvények meghozatalára kényszerültek volna, amiket az Unió úgyis visszavonatott volna velük.)

Lesz-e ebből énekes halott?

Az csak a következő hónapokban, vagyis inkább a következő pár év során fog kiderülni, hogy az önkéntesek akciója egyszeri csoda volt-e. Az biztos, hogy az élményeikből kivételes pillanatnyi Polaroid-látlelet bontakozott ki a vidéki lakosság és a kormánypolitika viszonyáról. Ebből viszont nem következik egyenesen, hogy bármi is változzon.

A számlálók élménybeszámolói egyáltalán nem festettek kedvező képet a létező ellenzéki pártokról, azzal együtt sem, hogy a fő felelősnek a többség a kormányoldal média- és anyagi túlsúlyát tartotta. A sokféle sztoriból az az eléggé egyértelmű kép bontakozott ki, hogy a szemtanúk szerint valami gyökeresen, alapjában másra van szükség, mint eddig. Valami olyanra, ami a kistelepüléseken élő magyaroknak is megmutatja, méghozzá a mindennapjaikban, hogy a világ nem feltétlenül olyan, ahogy Orbán gépezete bemutatja nekik. Más témákra, más megközelítésre. Kérdés, hogy az az ellenzék, amelyik még a közös miniszterelnök-jelölt mögé sem tudott teljes egységben odaállni, képes lenne-e ilyen, rengeteg munkával járó, hosszú távú reformot menedzselni.

Valós lehetőség persze, hogy a kibontakozás megvalósítói ne a mostani politikai erők legyenek, hanem például a nyugatos felfogású, közéletileg aktív önkéntesek csapata. De szervezettség és pénz híján egyelőre nehéz elképzelni, hogy olyan emberek, akiknek van civil élete is, hogyan tudnák ezt éveken át csinálni. Főleg, hogy még az sem tiszta, mi is lenne ez az “ez”. Mert a mostani választási statisztikákból kiderült például, hogy több olyan kistelepülésen is szinte 100 százalékot kapott a Fidesz, ahol évek óta jelen voltak liberális felfogású segítő szervezetek. De ez sem változtat az önkéntesek kívülről nehezen vitatható látleletén: amíg nincs jelen alternatíva, ez az ország Orbán uradalma marad.

444.hu

TG Facebook Comments