A feszültség néhány hónapja kezdett éleződni, amikor Volodimir Zelenszkij ukrán államfő belpolitikai helyzetének gyengülése miatt változtatott Oroszországgal szembeni politikáján. Zelenszkij, aki 2019 elején egyik hónapról a másikra lett komédiás színészből politikus, majd Ukrajna elnöke, politikai és diplomáciai tapasztalatok híján abban bízott, hogy könnyedén megoldhatja a Donbasz körüli véres katonai konfliktust. A frontvonal 2014-ben jött létre, amikor kihasználva a kijevi hatalmi vákuumot oroszbarát szeparatisták elfoglalták a terület egy részét, és orosz segítséggel – amit Moszkva persze tagadott –, katonai erővel meg is tartották azt. Két „népköztársaságot” kiáltottak ki, amelyeket a nemzetközi közösség nem ismer el.

Végeláthatatlan alkudozás

A valóságban a tárgyalások Moszkvával frusztrálóan eredménytelenek voltak. A Kreml hajlandó lett volna engedményeket tenni az ukrán vezetésnek, de nem tágított a még 2015 tavaszán tető alá hozott, többhatalmi minszki megállapodástól, amelynek lényege, hogy Oroszország elismeri Ukrajna eredeti határait, ám cserébe az ukrán alkotmány föderációvá alakítja az országot, amelyben Donbasznak – és a többi régiónak – jelentős önállóságot ad. Zelenszkij ezt nem fogadhatta el, mert az ukrán nacionalisták elutasítják az egyezményt, s ha enged, az államfői pályafutása végét jelentené.

A volt színész részben azért nyert 2019 tavaszán az elnökválasztáson, mert a béke megteremtését ígérte az országban. Ahogy ezzel adós maradt, úgy veszített a népszerűségéből. Ezt tetézte, hogy az IMF nyomására a kormánynak emelnie kellett a közüzemi díjakat, majd a pandémia alávágott az ország kisvállalkozásainak. Végül, de nem utolsósorban a kijevi hatóságok nem tudtak elegendő vakcinát szerezni a lakosság tömeges oltásához, ami növeli a társadalmi elégedetlenséget.

Az eredmény az lett, hogy Zelenszkij, aki megválasztásakor nagyon népszerű volt, 2021 elején alig előzi meg legerősebb kihívóját a közvélemény-kutatásokon, pártja, a Nép Szolgája már csak a második. Bár a következő választásig még három év van hátra, a megalkuvásra mindig kész ukrán politikusok máris „vérszagot” éreznek. Van aki koalíciós partnernek ajánlkozott cserébe a kormányfői posztért, ahonnan kampányolhatna az államfővel szemben, mások előrehozott választásokról beszélnek.

Nem adja a bőrét

Zelenszkij azonban úgy döntött, nem adja fel ilyen könnyen. Mivel a pandémia és az IMF sertepertélése az államháztartás körül nem ad lehetőséget a gazdasági osztogatásra, úgy döntött, hogy a Moszkvával szembeni szívózással felélénkíti a Nyugat érdeklődését országa és önmaga iránt. Februárban bezáratott néhány oroszbarát sajtóorgánumot, és szankciókkal sújtotta Viktor Medvecsuk oligarchát, akiről úgy tartják, hogy Vlagyimir Putyin orosz államfő barátja.

Ezzel egy csapásra keményebbnek mutatkozott az ukrán nacionalistáknál és bejelentkezett az oroszfaló politikusok közé a nemzetközi porondon. Ezt fokozta még azzal, hogy kormánya látványos vizsgálatokkal és letartóztatásokkal rászállt néhány oligarchára, mintegy azt is jelezve, hogy az elnök elkötelezett az ország nyugati orientációja mellett. Emellett bejelentette a Krím-platform megalakítását, amelynek célja, hogy a nemzetközi közösség ne feledkezzen meg a 2014-ben Ukrajnától Oroszországhoz csatolt fekete-tengeri félszigetről.

Keménykedés az orosz medvével

Végül az elnök ismertette Ukrajna új biztonsági stratégiáját, amelyben megerősítette, hogy be akarja léptetni országát a NATO-ba – amit Moszkva elfogadhatatlannak tart –, továbbá a donbaszi tárgyalásokon megkeményítette azt az álláspontját, hogy csak a Kreml képviselőivel hajlandók egyeztetni, a szakadárokkal nem.

Mindezzel vegyes eredményeket ért el. A hazai belpolitikában javította patrióta imázsát, de a nacionalisták jelentős részének továbbra is puha vezető, aminek zajos utcai tüntetéseken adtak hangot. Az oligarchák elleni támadása ingatag jogi alapokon nyugszik, ezért újra aláássa a jog uralmának érvényesülését Ukrajnában. Az oroszok elleni fordulása felkeltette a Nyugat érdeklődését, ám a másik oldalon az orosz hadsereg látványos felvonulásával járt az ukrán határon, és az előbbi féltől szóbeli támogatáson kívül nem remélhet többet egy orosz-ukrán fegyveres konfliktusban.

Miért nem tennék?

A feleknek számos okuk van, hogy a színjáték ellenére ne háborúzzanak egymással. Ha az ukrán hadsereg támadna Donbaszban, akkor az oroszok megkapnák a hivatkozást arra, hogy bevonuljanak a területre, azt mondanák, hogy világossá tették: megvédik a két senki által el nem ismert „népköztársaságot”. Emellett amint megjönnének a koporsók, még tovább hanyatlana Zelenszkij hazai népszerűsége.

Moszkvát visszatartja a katonai csapástól, hogy minden várakozás ellenére 2014-ben sem omlott össze az ukrán állam, pedig akkor sokkal gyengébb lábakon állt, mint most. Emellett a hazai közvélemény-kutatások szerint a társadalomnak elege van a Kreml külföldi játszmáiból, így a szeptemberi parlamenti választások előtt nem jönne jól egy újabb kaland. Korábban indok lehetett volna, hogy a Azovi-tenger partján megteremtsék a szárazföldi kapcsolatot Oroszország és a Krím között, ám mára a vízellátást leszámítva minden közlekedési és energiaellátási kapcsolatot kiépítettek, és a vízügy nem látszik elég indoknak egy háborúra.

Miért ne tennék?

Lehet, hogy a szeparatista vezetők szívesen kiterjesztenék „országukat” nyugat felé Donbasz közigazgatási határaiig, ám ebben nem partnerek orosz barátaik, akiknek arra is gondolniuk kell, hogy biztosan végleg búcsút mondhatnának az Oroszországot és Németországot közvetlenül összekötő északi áramlat 2. gázvezeték befejezésének, ha kitörne az orosz-ukrán háború. Ezért az orosz katonai felvonulás az ukrán határon inkább azt jelzi, hogy készek megvédeni a szakadár területeket egy ukrán támadással szemben. Ezért is jelentek meg az orosz csapatok látványosan új állomáshelyükön.

Mégis van egy tényező, ami miatt nem lehet kizárni a háborút. Nevezetesen az, hogy a feleket nem racionális megfontolások mozgatják. A helyzet ellenőrzése véletlenül is kicsúszhat a kezükből. A feszültség növekedése és a cikk elején említett áldozatok hibákhoz vagy dühös akciókhoz vezethetnek, ami behúzhatja a két országot egy katonai konfliktusba. A visszafogottság elutasítása felülírhatja a racionális számítást, és ha egyszer kirobban a háború, akkor mindkét félnek minden oka megvan arra, hogy vég nélkül harcoljon.