hellodelsomogy Dél-Somogy friss hírei egy helyen
Jézus bevonulása Jeruzsálembe
Jézus ünnepélyes keretek között vonul be Jeruzsálembe. Ezzel az elbeszéléssel kezdődik meg jeruzsálemi munkássága. Világosan kinyilvánítja, hogy ő nem politikai messiás, hanem a békesség fejedelme, hiszen nem harci lovon, hanem szamárháton érkezik a béke városába. A szamár Zak 9,9 szerint a békesség fejedelmének, a szelíd, alázatos királynak az ismertetőjele. Jézus az a király, aki a dicsőséges országot biztosítja az övéi számára. Királyságát nem lehet látni ebben a világkorszakban, azonban hittel fel lehet ismerni. Amikor Jézus Jeruzsálembe ér, szomorúan állapítja meg, hogy a város nem ismerte fel Isten kegyelmes jelenlétét, ezért ítélet vár rá és pusztulás.
A tömeg elismeri Jézust Messiás-királynak. Ezt fejezi ki, hogy pálmaágakat szelnek, ruháikat a szamárra, majd az útra vetik szőnyegnek (vö. 2Kir 9,13: Jéhút, amikor királlyá választják, leterítik előtte ruhájukat). Azokat az énekeket énekelik, amelyeket páskaünnep alkalmával szoktak énekelni, melynek csúcspontja a Zsoltárok 118,26: „Áldott, aki az Úr nevében jön!“ A páska ünnepére óriási tömeg ment fel minden évben Jeruzsálembe.
Jeruzsálem Jerikótól hat óra járásra van. Jézus innen, kelet felől közeledik. Áthalad az Olajfák hegyén, amely kb. 870 méter magas, majd leereszkedik a Kidron-völgybe. A Templom a szemben lévő hegy oldalára épült. A bevonulás Jézus intézkedései szerint történik, amelyeknek értelmét csak később értették meg tanítványai. Az eljövendő Messiásról, akit királynak vártak és hittek, Zakariás könyve (9,9) ezt mondja: „Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán“
A templom megtisztítása is messiási jel. A templom a zsidó élet központja volt. Ez nemcsak a vallási életre vonatkozott, hanem a társadalmi és gazdasági életre egyaránt. A templomba tilos volt római pénzt bevinni, azonban ugyanez nem vonatkozott a zsidó pénzére. A „Szent pénzt“,a templomi tantuszt váltani kellett. Az áldozathoz sok állatra volt szükség: bárányokra, galambokra, és gerlékre. A galambárusok és a pénzváltók a templom előcsarnokában foglaltak helyet.
Jézus nemcsak tanít a szentségtelenségek ellen, de prófétai haraggal cselekszik is. Fellép az öncélú, formális istentisztelet ellen. Jézus azért tisztítja meg a templomot, hogy az betöltse rendeltetését, Isten jelenlétének helye, imádság háza legyen Izráel és a népek számára.
Az özvegyasszony két fillére. Az asszonyok számára volt egy kijelölt hely a templomban, ahol a perselyek voltak elhelyezve az adományok számára. Jézus látja hogyan, mennyit adakoznak a gazdagok, és azt is észreveszi, mit tesz egy szegény özvegyasszony. Többre értékeli az özvegyasszony két fillérjét, mint a nagy adományokat, amelyeket feleslegükből adnak a gazdagok. A szegény asszony mindenét feláldozza Istennek, amije van. Ez az adakozás az igazi hit és az áldozatkészség jele volt Jézus szemében.
Jézus tanítása az utolsó időkről. A jeruzsálemi templom bármennyire is masszív, erős épület volt, Jézus a pusztulásáról jövendöl. Mindez azért történik, mert Izráel nem értette meg Isten akaratát, nem hallgatott Jézus szavára. Jézus tehát megjövendöli nemcsak a templom, de Jeruzsálem pusztulását is. Beszél visszajöveteléről és annak előzményeiről, azokról a jelekről, amelyek alapján felismerhetjük az utolsó időket. Ezek közé a jelek közé tartoznak: a népek egymás elleni harca, természeti katasztrófák, éhségek, járványok, tévtanítók eljövetele, stb. A legnehezebb időkben is érvényesülni fog Isten megtartó ereje. A világot megrázó események után, az ítéletes korszak után megjelenik Jézus Krisztus dicsőségben, és egy új korszak kezdődik majd, amelyben már nem lesz többé hatalma a bűnnek, a démoni erőknek. Jézus éberségre és imádságra bíztatja tanítványait, hogy majd megállhassanak az Emberfia előtt.
Az Emberfia eljövetele (Lk 21, 25-38; Mt 24,29-36; Mk 13,24-32). Jeruzsálem ítéletes pusztulása nem az utolsó szó az üdvtörténetben. Jézus Isten országának eljöveteléről is beszél, amikor az Emberfia megjelenik a földön, mennyei dicsőségben. Jézus nem mindentudását akarja itt bizonyítani, hanem fel akarja készíteni a gyülekezetet az elkövetkezendőkre. A világ régi formája megsemmisül és helyébe új lép, ezt jelzi előre a nagy megrázkódtatás, majd megjelenik az Emberfia. Ez az idő mindenki számára borzalmakkal kezdődik, de Krisztus dicsőségének nyilvánvaló és látható jelentkezésével fog folytatódni. A hozzá tartozók számára elhozza a megváltás teljességét.
Természeti képekkel ecseteli az eseményeket: a fák kizöldülése és a nyár közeledte közötti összefüggéssel mutat rá a jelek és az Emberfia eljövetelének összetartozására. A tanítványok nem feledkezhetnek meg egy pillanatra sem hivatásuk betöltéséről, hiszen bármelyik pillanatban várhatják Urukat. Nem szabad berendezkedniük ebben a világban, és nem adhatnak teret lelkükben Krisztussal ellentétes indulatoknak. Jeruzsálem népe szívesen hallgatja, amit Jézus tanít a Templomban, még sincs teljes biztonságban a városban. Ezért kell éjszakára egy rejtekhelyen meghúzódnia az Olajfák hegyén. Még nem jött el az ő órája.
Kétféle adatot találunk az Újszövetségben arra, hogy pontosan mikor történt az utolsó vacsora. Máté, Márk és Lukács alapján Niszán hónap 14-én este történt, a másnap kezdődő páskaünnep előestéjén, amely már az ünnephez tartozott. Ebben az esetben Jézus a vacsorát kovásztalan kenyérrel ette, mert a kovásztalan kenyerek ünnepe aznap kezdődött, mégpedig úgy, hogy a házból minden kovászost eltakarítottak. E szerint Jézust 15-én végezték ki, és azért temették el aznap, hogy a szombatot ne fertőztesse meg a szabadon hagyott holttest. Ezzel szemben János szerint (18,28 és 19,14) Jézust aznap feszítették meg, amelyik este a páskabárányt ették, azaz Niszán 14-én. Ha ezt az időpontot vesszük alapul, Jézus nem evett kovásztalan kenyeret az utolsó vacsora alatt. A keleti egyház ez utóbbit fogadta el, míg a nyugati az előbbi alapján kovásztalan kenyeret használ az úrvacsorához. A keleti felfogás tűnik helyesebbnek, mert sok apró jelből arra lehet következtetni, hogy, amikor az utolsó vacsora történt, még nem volt ünnep.
Csütörtök este Jézus elfogyasztotta a páskavacsorát tanítványaival. Egy nappal hamarabb ünnepelték a kovásztalan kenyerek ünnepét, mint a hivatalos vezetők Izráelben, ezért is hiányzik a vacsoráról a páskabárány. A páskabárányok levágása pénteken történt, abban az időben, amikor Jézust megfeszítették. Jézus elmondja tanítványainak, hogy szenvedése előtt ez az utolsó páskavacsora, amit együtt tölthetnek. Az első kehely vételekor áldást mond, amelyet saját szavaival egészít ki. Ezután veszik a zöldséget és a keserű füvet és belemártják a közös tálba. Jézus így szól az első falat után: „Bizony mondom néktek, hogy közületek egy elárul engem.“ A tanítványok megkérdezik tőle, hogy ki az, mire Jézus így felel: „Az lesz az, akinek ezt a falatot bemártom és odaadom.“ A keserű fű átadása által leleplezi árulóját, ami után Júdás elhagyja a helységet. Jézus búcsúbeszédet tart, amelyben a szeretet parancsának teljesítésére buzdítja a tanítványait, majd kezébe veszi a lepényt és elmondja a szokásos szavakat: „Íme a nyomorúság kenyere, amelyet atyáitok ettek Egyiptom földjén“. A második kehely kiivása után kezdődik el a vacsora valójában. Jézus veszi a páska-kenyeret, majd elmondja az áldásformulát és hozzáfűz három olyan mondatot, amely nem szerepel a páska liturgiában: „Vegyétek, egyétek. Ez az én testem, amely tiérettetek adatik. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.“ Majd sült húst fogyasztottak , a páskabárány helyett.
A vacsora után töltötte ki a harmadik kelyhet, amely a hálaadás pohara volt. Ekkor Jézus elmondta az imádságot, majd a tanítványok „ámen“-t mondtak rá. Ezután átadta nekik a poharat és újra három olyan mondatot mondott, amely nem volt benne a zsidó páska ágendában: „Igyatok ebből mindnyája. Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik. Ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.“ Jézus itt önmagát nevezi Isten páskabárányának, és vérének, áldozati halálának kiengesztelő erejéről beszél. Jézus utolsó vacsorája az új szövetség szerzésének ideje, amelyet Jézus tanítványainak később újra és újra meg kell ismételnie rá való emlékezéssel. Vacsora utáni beszélgetés során Jézus megígéri, hogy másik Vigasztaló fog jönni, majd beszél a Sátán erős támadásáról, arról, hogy Péter háromszor fogja megtagadni, majd kimentek együtt a Gecsemáné kertbe.
Jézus elfogása a Gecsemáné kertben történik, ahol Jézus imádsággal készül fel szenvedéseire és halálára. Jézus rövid időre hátrahagyta tanítványait, mert érezte, utolsó harcát egyedül kell megvívnia. Imádságharcának külső képéről Lukács evangéliumában olvashatunk, ahol azt látjuk, hogy Jézus térdreesik, imádsága szinte halálos küzdelemmé válik, verítéke vérrel keveredik.
A római helyőrség és a zsidó templomőrség vezetői vonultak fel ellene, a főpapok és a Nagytanács tagjai kíséretükkel, botokkal és fegyverrel felszerelt emberek. A tömeg vezetője Júdás volt, aki csók formájában árulta el mesterét. Péter kardot rántott és lecsapta a főpap szolgájának a fülét, amit Jézus azonnal meg is gyógyított. Jézust ezután a főpap palotájába kísérték.
Jézus szenvedése, kereszthalála, temetése. Jézus először a tiszteletbeli főpap, Annás elé kerül, majd Kajafáshoz, ahol tanúkihallgatás is történik. A tanúk vallomása nem egyezett meg, ezért Jézust fel kellett volna menteniük. Kajafás azonban nem ezt teszi, hanem Jézushoz kérdést intéz. Jézus csendben marad. Kajafás megkérdezi: „Te vagy-e a Messiás, az élő Isten Fia?“ Jézus erre azt válaszolja: „Én vagyok.“ A főpap szerint nincs szükség további kihallgatásra, hiszen istenkáromlást követett el és méltó a halálra. Ezután Jézust a főpapi palota belső udvarában őrzik.
Itt tagadta meg Péter háromszor (Mt 26,69-75; Mk 14,66-72; Lk 22,56-62; Jn 18,15-18; 25-27). A jelenet középpontjában most Péter áll. Máté evangéliuma alapján az elbeszélés eléggé szűkszavú és tárgyilagos. Csupán annyival vádolták Pétert, hogy Jézussal volt együtt, ami nem is lenne olyan veszélyes számára, hiszen Jézus környezetének tagjait nem üldözték. Csak egy rabszolganő vádolja, azonban ez is elég ahhoz, hogy Péterből tiltakozást váltson ki. A palotából a kapubejárathoz megy, hogy elhagyja az épületet, amikor észreveszi egy másik rabszolganő. Nem is a rejtőzködő Péterhez szól, hanem társaihoz és felhívja figyelmüket arra, hogy Péter is Jézus környezetének tagjai közé tartozik. Péter most már nemcsak elutasítja, de eskü alatt tagadja meg (Mt 26,72): „Nem ismerem azt az embert“. Ekkor még többen megerősítik a rabszolganő állítását, mert még a beszédén is hallatszik, hogy galileai. Péter esküdözve és átkozódva ismételi meg az előbbi választ. A kakas azonnal megszólal, ami Jézus szavaira emlékezteti, és elmenekül a helyszínről.
Péter most egyedül szeretne lenni fájdalmával, csalódottságával. Bukása a bűnös ember szükségszerű elesésére utal, amely mindenféle emberi jó szándék ellenére bekövetkezhet, valamint azokra az eseményekre, amelyek ezután történnek, és felfordítják az egész világot. Ebben a forrongó világban, aki nem ismeri el bűnös voltát, és nem hagyatkozik Istenre, az nem juthat el a szabadulásig.
Nem véletlenül tárja elénk Péter bukását az evangéliumi hagyomány. Ez a történet ma is figyelmeztetés számunkra, hogy az emberek véleményét és dicsőségét soha ne helyezzük Isten akarata, dicsősége fölé, hanem vállaljuk – ha kell – a „népszerűtlenséget“, és álljunk helyt Isten igéjének megvallásában.
Reggel a Templom-hegyen történt meg a Nagytanács ülése, amely formális jellegű volt. Jézust halálra ítélik hamis prófétaság vádjával. A Nagytanács kíséretében vezetik Pilátus, a római helytartó elé. Pilátus nem talál benne bűnt, a vádak ellenére sem.
Júdás végez magával (Mt 27,3-10; vö. ApCsel 1,16-20). Az események vonalát először Péter, majd Júdás sorsának elbeszélése szakítja meg röviden. Máté elbeszélése nagyon különbözik az Apostolok cselekedeiben található leírástól, azonban van egy közös pontjuk: a „Vérmező“ említése. Nem tudjuk, hogy pontosan mi váltotta ki Júdásból a késői megbánást, de azt észre lehet venni, hogy nem gondolta végig tettének következményeit.
Titok fedi nemcsak a mostani tettét, de árulásának indítékát is. Megbánását úgy fejezi ki, hogy visszaadja a pénzt, amit az árulásért kapott. Így szeretné elhárítani magáról a felelősséget. Itt az is nyilvánvaló, hogy Jézus ártatlanságáról még árulója is tanúskodik. A főpapok cinikusan, de jogi szempontból helyesen válaszolnak. Júdás megkapta árulása bérét, és amikor látja, hogy tettére nincs mentség és a következményeken sem változtathat, akkor maga hajtja végre önmagán a földi ítéletet. Ő nem találta meg a „megbánás helyét“. Az evangéliumban erős kontraszt mutatkozik meg Péter és Júdás magatartásában (vö. 2Kor 7,10: „Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez.“).
Pilátus Heródeshez küldi, mivel Jézus galileai. Heródes az ünnep alkalmából Jeruzsálemben volt. Heródes azonban lemond jogköre gyakorlásáról és visszaküldi Pilátushoz. Pilátus kegyelmet akar gyakorolni Jézus felett. Ünnepeken szokás volt egy foglyot szabadon bocsátani, így megadja a lehetőséget a népnek, hogy válasszanak Barabás és Jézus között. A nép Barabást választja, nem Jézust. Pilátus megostoroztatta Jézust, hogy a tömeget vádlóit szánalomra indítsa, majd eléjük állítja, és ezt mondja: „Íme az ember“. A nép azonban még mindig megfeszítését kéri, Kajafás pedig kikényszeríti belőle az ítéletet: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja“. Pilátus ezután kimondja a halálos ítéletet, majd leíratja a bűnt, amelyet Jézus elkövetett: „A Názáreti Jézus, a zsidók királya“. Ezt függesztették ki Jézus keresztje fölé is, bármennyire tiltakoztak ellene a zsidó vezetők.
Az ítélethez tartozott még, hogy az elítéltet megkorbácsolták szeges korbáccsal, majd odadobták a katonáknak játékszerül. Jézusról leszedték a ruháit, majd egy nagy vörös anyagot terítettek rá, amelyet kineveztek királyi palástnak. Tövisből koszorút fontak és a fejére tették koronaként. A kezébe egy nádszálat adtak, ami a királyi jogar volt. Ezután térdet hajtottak előtte, mint egy király előtt, közben arcul ütötték, szembeköpték, a végén még a nádszálat is eltörték a fején. Ezt a történetet csak Máté és Márk evangéliumában találjuk, akik a „Krisztus-titok“ őrzői voltak. Előttük nyilvánvaló volt, hogy akit a kaszárnya udvarán csúfoltak és vertek az csakugyan király volt, és ma is az. Ő az, aki örökké uralkodik, kezében a hatalom mindenek felett, és egyszer minden térdnek meg kell majd hajolnia Őelőtte: mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. Ezután Jézust elvitték megfeszíteni.
Jézust a Golgotán feszítették meg két gonosztevő között. Nem tudjuk, hogy pontosan hol volt a Golgota. Koponya helyének hívták, talán azért, mert domború volt a felszíne, vagy, mert távolból koponyának tűnt. Kétféleképpen feszítették keresztre abban az időben az elítélteket: összekötözték kezüket, lábukat és felhúzták őket egy T alakú gerendára, majd odakötözték, vagy felszegezték kezüket-lábukat egy lefektetett keresztre, majd felállították a keresztet és megerősítették a földben. Valószínűleg Jézus esetében ez utóbbi módon jártak el..
Még szenvedése közepette is másokért imádkozott, bocsánatért könyörgött azok számára, akik keresztre jutatták: „Atyám bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszene.“ (Lk 23,24). A kereszten megtért bűnösnek részt ígér országából. Életét Isten kezébe ajánlva hal meg: „Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet“ (Lk 23,46). A pogány százados így nyilatkozik róla: „Bizony ez az ember Isten Fia volt“. A természeti világ és a templomban történt jelek is ezt bizonyították.
Jézus temetése. (Jn 19,38-42; Mt 27,57-61; Mk 15,42-47; Lk 23,50-57) János evangéliuma itt összhangban van a másik három evangélium tudósításával. Arimáthiai József, aki titokban Jézus tanítványa volt, illő temetésben részesítette a halott Jézus testét. Ezért vállalta a nyilvánosságot, sőt még Pilátusnál is közbenjárt célja elérése érdekében. Izrael tanácsának tagjai között voltak olyanok, akik készek voltak Jézusért a római helytartóhoz is fordulni. József egy júdai kis városból származott, ugyanabból, amelyből Sámuel próféta is. Régen Rámának, később Ramathaimnak nevezték. Előkelő származású volt és tekintélyes földbirtokkal rendelkezett. Úgy szolgált Jézusnak a maga helyzetével és lehetőségeivel, ahogy abban a pillanatban kellett.
A törvényben az állt, hogy akit keresztre feszítettek azt nem lehetett rendesen eltemetni, csak elásni. Pilátus azonban kiadta a halottat, József pedig elvitte. A kivégzés helyéhez közel volt egy sziklába vésett új sírhely, amit családjának és önmagának készítetett. Oda vitte Jézust, és ott találkozott Nikodémussal is, aki először éjszaka kereste fel Jézust. Bizonyosan maradandó nyomott hagyott benne az a találkozás, mert ő hozta a halott számára szükséges drága kenetet. Ő gondoskodott mindenről, ami a halott – zsidó szokásoknak megfelelő – temetéséhez kellett. Miután készen voltak a temetéssel, egy nagy kővel elzárták a sír bejáratát. Amíg a tizenegy tanítvány megbénult a félelemtől, addig a titkos tanítványok tevékenykedtek.
Jézus feltámadása (Lk 24, Jn 20-21)
Jézus sírját üresen találták az asszonyok a hét első napjának reggelén. A nagy kő, amely a sírt elzárta, el volt hengerítve. A sír, amelyben Jézus feküdt, üres volt és mennyei fényt sugárzó férfiak voltak benne. Ezek a férfiak így szóltak az asszonyokhoz: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs ott, hanem feltámadott“ (Lk 24,5-6). Az asszonyok a nagy örömhírt azonnal elmondták a tanítványoknak, akik nem hittek nekik. Péter és János kifutott a sírhoz. Péter bement a sírkamrába, de Jézus teste nem volt ott, viszont minden szépen rendben volt. Jézust Isten támasztotta fel, amely a mai napig jele és ígérete a halottak feltámadásának.
Jézus feltámadása után először a magdalai Máriának jelenik meg. Ezután a tizenegy tanítvány és az emmausi tanítványok láthatták. Később többször is megjelent tanítványainak. Feltámadása után még negyven napig a tanítványai között maradt. Erősítette az övéit és felkészítette őket küldetésükre. Jézus megjelenései feltámadása után azt hirdetik számunkra, hogy, bár az ember feltámadása után nincs alávetve a földi világ törvényszerűségeinek, mégsem válik test nélküli lélekké, hanem dicsőséges teste lesz.
Mt 28,11-15-ben található az őrség megvesztegetéséről szóló történet, amely az evangéliumok közül csak itt fordul elő. Szorosan kapcsolódik az előző eseményekhez. A tanítványok szívéig nehezen jut el a feltámadás híre, az ellenfél már szembe is száll vele, harcol ellene. A sír őrei mindent elmondtak félelmükben a főpapoknak, így, bár más úton, de ők is értesültek arról, amit az angyal közölt az asszonyokkal.
A tényekkel szemben tehetetlenek, de megvesztegetik a katonákat, hogy ferdítsék el az eseményeket. Az elbeszélés a nagytanács szemére veti, hogy bár tudtak a feltámadásról, mégis letagadták és még a népet is igyekeztek félrevezetni.
Az apostolok Galileában találkoztak Jézussal, amely egyben búcsú is volt számukra Máté evangéliuma alapján (Mt 28,16-20). A tanítványokban még mindig nem szűnt meg a kételkedés. Jézus azonban távozni készül az övéi közül, és ez az a pillanat, amikor megbízza őket küldetésükkel. E megbízatás alapja Jézus világ fölötti hatalma. A küldetés célja: tanítvánnyá tenni azokat, akik befogadják Isten üzenetét. A küldetés külső jele a keresztelés és a tanítás. Itt leomlik a válaszfal a pogányok és a zsidók között, és Jézus megígéri, hogy együtt marad egyházával e világkorszak végéig.
Van egy rövid történet, amely csak a János evangéliumában fordul elő, viszont nagy jelentőséggel bír. Jézus és Tamás találkozása (Jn 20,24-29), ami János számára példaértékű volt abban, hogyan győzte le Jézus a kételkedést tanítványai szívében. Amikor Jézus megjelent tanítványai között a feltámadása utáni estén, Tamás nem volt velük. Az bizonyos, hogy szerette Jézust, mert előtte meg akarta óvni a jeruzsálemi eseményektől, kész lett volna vele meghalni is. Ami azonban Jézussal történt, annyira összetörte, hogy egyedül akart maradni. Ezért nem volt ott a tanítványi körben, amikor Jézus megjelent. A fájdalom, a bánat nagy kísértés arra, hogy az emberl szakítson a körülötte lévő világgal és emberekkel, viszont a gyógyulás a tanítványi körben történt meg vele. A tanítványok hírül adták neki, hogy Jézus feltámadt, azonban ő nem hitte el. Csak akkor hisz szavaiknak, ha ezt ő maga is átéli, ha találkozik a feltámadt Úrral. Látni akarta a sebek helyét a kezén és tapintani az oldalán. Tamás őszinte. Nem mondja, hogy hisz, amikor erre képtelen. Nyolc nappal később kívánsága teljesül, amikor újra együtt vannak a tanítványok.
A Feltámadott Úr megjelenik közöttük a zárt ajtók ellenére és köszönti őket. A földi, természeti törvények már nem jelentenek akadályt számára, hiszen már felettük áll. Békességet hirdet közöttük, amit halálával ő maga szerzett meg. Tamásnak is szól ez a köszöntés, majd megengedi számára azt, hogy tapasztalati úton bizonyosodjék meg arról, akit megfeszítettek és meghalt, az a halálból feltámadt. Ennek az élménynek a hatására hitvallás születik Tamás szívében. Az előtte álló Jézusban felismeri az Urat, Istenét: „Én Uram, és én Istenem“ (Jn 20, 28). Ezzel éri el a csúcspontot János evangéliumában a húsvéti eseményről való bizonyságtétel. Tamás bizonyságot tesz arról, hogy a feltámadott Jézus valóságos Isten és valóságos ember egyben. Tamás meglátta Jézusban Megváltó Urát, és Megváltójában Teremtőjét.
Amíg a „szeretett tanítványnak“ elég volt az üres sír megpillantása, hogy hitre jusson, addig Tamásnak látnia kellett Jézust. Az világos a történet alapján, hogy a jövőben a hitre jutás már nem látás alapján történik: „Boldogok, akik nem látnak és hisznek“ (Jn 20,29).
A feltámadott Jézus és Péter találkozása újra egy szép és gazdag üzenetet tartalmazó történet János evangéliumában (21,15-19). Jézus megjelenik a Tibériás-tengernél, majd Péterrel beszélget. Jézus kérdése („jobban szeretsz-e engem, mint ezek?“) kétféleképpen is érthető: vajon Péter jobban szereti-e Jézust, mint a saját múltját, régi foglalkozását, a hajót, a hálót, a biztos egzisztenciát, vagy jobban szereti-e Jézust, mint a többi tanítvány. Valószínűbbnek tűnik, hogy az utóbbiról van szó, de nincs kizárva az utalás az előbbire sem. Péter alázatosan válaszol, hiszen tudja Kinek válaszol. Jézus minden gondolatát, érzését ismeri. Jézus Pétert megerősíti küldetésében, rábízza bárányait, megbízza a gyülekezet vezetésével, gondozásával.
Kérdését azonban még kétszer felteszi, ami Pétert elszomorítja. Az Úr azonban nem véletlenül kérdezi meg Pétertől háromszor azt, hogy szereti-e. Péter így kapott lehetőséget arra, hogy jóvátegye azt, amit Jézus ellen vétett, amikor nem volt bátorsága megvallani, vállalni Jézust. Most lehetősége van arra, hogy megbánja tettét és rendezze életét. Pásztori szolgálatra akkor kap felhatalmazást, amikor megvallja Jézus iránti szeretetét, hűségét, ragaszkodását és bizalmát. A szeretet fogalma a Bibliában kulcsfontosságú, mert ez köti az embert Istenhez, ez teszi alkalmassá a neki való szolgálatra, a pásztori munkára. Péternek nem veti Jézus a szemére, mit tett abban a sötét órában, amikor mindenki elhagyta és neki meg kellett volna vallania Jézushoz való tartozását.
Az új helyzetben Jézus a jövőre is utal, nem a múltat hánytorgatja. A feltámadott Úr felhatalmazza a pásztori szolgálatra, és emlékezteti arra, amire egykor késznek érezte magát, hogy életét adja mesteréért, nem mint lelkes ifjú, hanem mint idős szolga fogja megtenni. Péter követni fogja Urát a mártírhalálig, amely Isten értékrendjében nem szerencsétlenség, hanem dicsőség. Péternek csak annyit kell tennie, hogy a jövőben kövesse a számára Urától kijelölt utat.
Jézus mennybemenetele (Mk 16,19-20; Lk 24,50-53; vö. ApCsel 1,4-12) tanítványai szeme láttára történt, miután teljesítette földi küldetését. Tanítványainak megígérte a Szentlélek ajándékát és rájuk bízta a bizonyságtétel feladatát. Jézus földi küldetését emberi formában végezte, emberi testben. Ez változott meg mennybemenetelével. Először alászállt az emberek közé, majd visszament a mennybe, Isten világába, ahova Isten őt felemelte. Ahogy elment, úgy fog visszatérni világunkba, hogy lezárja a történelemnek e korszakát, amelyben a bűnnek még van hatalma az emberek felett, de már megváltó munkájának hatása érezhető. Jézus útbaigazította övéit, amire eljövendő szolgálatuk, életük szempontjából szükségük volt. Visszatért Atyjához, Isten dicsőségébe, amelyből közénk jött, amikor embernek született.
Márk evangéliuma azzal a képpel fejeződik be, hogy mi történt ezek után az események után. A 16,20-ban ezt olvassuk: „Azok pedig (ti. Jézus tanítványai) elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel“. Az ige itt a „földre“ irányítja tekintetünket, amikor beszámol a tanítványok igehirdetéséről. Azért is tértek meg sokan igehirdetésükre, mert Jézus „együtt munkálkodott“ velük.
